Már nincs is képem írni ide ennyi idő után.

(Azért egyszer majd erőt veszek magamon.)

Néha nem tudom, mit várok az élettől. Vagy inkább magamtól - az életemtől. Megyek, teszek-veszek, tengetem a napjaimat szépen sorban, ahogy jönnek egymás után, egyre követhetetlenebbül. Megyek, és csinálom, amit kell, valahogy egyre gépiesebben, és közben eszembe sem jut, mit miért, csak csinálom. És ebbe iszonyatosan bele lehet fáradni.
Vagy a semmittevésbe. Nem vagyok egy iszonyatosan aktív valaki, de mikor hetek, sőt, hónapok óta ugyanabból állnak a napjaim, azt nem kedvelem. Először vizsgáim voltak, akkor arra tanultam. Mire végeztem, addigra a többieknek voltak pótvizsgáik, a kisebbek még suliba jártak, akkor azért nem csináltunk semmit. És mire végre megint mindenki ráérne, megint kezdődik minden elölről, és megint nem lesz semmi. Nem mintha minden éjjel valami füstös szórakozóhelyen szeretném rázni magam (mert valljuk be, legtöbbször csak iszonyú kínosan érzem magam ilyen helyeken), de néha azért jól esne. Azt hiszem, kezd az egyedüllét az agyamra menni.

És félreértés ne essék, nem egyedül ücsörgök itthon, és párolódom a levemben, drága ügyes öcsém is bokáját törte, idestova két hete, azóta fekszik itthon, és hihetetlenül unatkozik. És valahogy ha egy ember unatkozik, akkor a körülötte lévők is elkezdenek; mint az ásítás, ragadós ez is. A legfélelmetesebb pedig az, hogy bazira elegük lesz egymásból az embereknek (így romlanak meg a házasságok?). Mindemellé még ott a bűntudat, hogy ha meg végre valahára elmennél otthonról, akkor utána hallgathatod, hogy sosem vagy itthon olyankor, amikor kellenél. Pedig dehogynem, de ha egyszer nem szóltok, hogy mikor kellek, nem fogom tudni magamtól kitalálni.

Valószínűleg az a hiba, hogy máskor is egyedül vagyok. Nem mondhatnám, hogy nincsenek barátaim, mert vannak. Nem mondhatom, hogy egy olyan társaság sincs, ahol jól érezném magam, mert több is van. Csak akárhová megyek, mindig jön velem az az érzés is, hogy nem tartozom én teljesen ide, és ettől rögtön rosszul érzem magam.

És ilyenkor lehet újra elővenni a nem-vagyok-elég-jó-témát, örök klasszikus. Furcsán működik ez az önbzalom-dolog, hogy mikor érzi jól amgát az ember a bőrében és mikor nem, és miért van olyan embereknek, akiknek első ránézésre semmi okuk rá, rengeteg önbizalmuk, mikor olyanoknak, akiknek lenne rá okuk, nincs. Én tudom, hogy nem lehet így élni. Hogy az ember vágyik mások társaságára, mert tényleg, és közben meg vadul kalapál a szíve, ha valaki elkezd felé közelendi, hogy úristen, csak ide ne jöjjön, és legalább háromszor vesz mély, nagyon mély lélegzetet, mielőtt bármilyen szociális interakcióba lépne. Valószínűleg azért van, hogy a kisebb jeleket is rögtön hatalmasnak veszem, és egy-két, rajtam hosszabban elidőző pillantásból már rögtön szerelemre, szexre, házasságra asszociálok, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ugyanakkor rettentő nehezemre esik bárkinek és bármi őszintét vagy bizalmasat mondani, ha nem ismerem ezer éve, ha észreveszem valakin, hogy engem néz, inkább elkapom a pillantásom, minthogy rámosolyognék, ha lehet, az önkiszolgáló pénztárnál fizetek, és napokig, ha nem hetekig töprengek azon, hogy bejelöljek-e valakit facebookon, és az illető nem fog-e hülyének, teljesen retardáltnak, vagy esetleg stalkernek nézni, amiért ezt tettem, és hogy nem inkább élőben kellene-e ezeket a kapcsolatokat megalapozni - de ugye ahhoz emberekhez kellene szólni.Nem voltam ám mindig ilyen, és amikor éppen nem iszonyat bunkó és szarkasztikus vagyok, akkor nagyon is elbűvölő tudok lenni, és valamiért mindig el tudom hitetni az emberekkel, hogy iszonyú biztos vagyok magamban. Holott pedig dehogy. És persze, vannak, akik ennek az ellenkezőjét állítják, és mondogatják nekem fáradhatatlanul, hogy ugyan, dehogy, kedves lány vagy, szép lány vagy, okos lány vagy, szeretünk, nem vagy fölösleges - és szeretnék hinni nekik, és valahol tudom is, hogy oké, ez így van; és aztán megint újra kezdődik az, hogy de ezt akkor miért nem látják mások, és mikor jön végre szembe valaki, aki észre is vesz. Nemcsak megbámul mellettem elhaladtában, de úgy tényleg, igaziból is észrevesz. Persze, ez nem egy emberes dolog, tudom, de higgyétek el, általában próbálkozom. Persze nem segít a dolgon, hogy már most mindent ellepnek a Valentin-napos postok, olyan szövegekkel, hogy - All my friends are in a relationship and I’m like: I like that boulder. That’s a nice boulder. És természetesen pontosan így van velem is, de kifejezetten nem szeretem, ha emberek ilyeneket osztanak meg, mert ez csak annyit jelent, hogy Hé! Látjátok, mennyire egyedül vagyok? Hé, figyeljetek rám! (Mert az, hogy eddig pontosan 691 szót írtam ugyanerről, az nem szánalmas, dehogy.)

Szóval így. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, és ez átlagos emberi probléma-e, de mindig vannak olyan korszakaim, mikor úgy érzem, hogy semmire sem vagyok képes, meg egyáltalán minek, csak most sokkal tovább tart, mint általában, és valahogy az életnek sem sikerül túl jó dolgokat produkálnia körülöttem msotanában. És ezzel nem azt mondom, hogy szar életem van, mert persze nem, rengeteg jó, sőt, csodálatos dolog történik velem, amit értékelnem kellene, és hálásnak kellene lennem értük; de valahogy ez egész nagyon távolinak és elmosódottnak tűnik, és közben meg valami folyós, szürke masszában élek. De persze az is lehet, hogy csakis kizárólag velem van a baj, és bizony a dobozon kívül kell gondolkodni, meg kilépni a komfortzónámból, és hasonló közhelyek.

Továbbá szeretek iszonyú fölösleges dolgokon aggódni - valószínűleg ez is ilyen, és pár nap múlva, mikor végre történik velem valami, és lesz mit csinálni, nyoma sem lesz az egésznek. Úgyhogy bocsánatáért esedezem mindenkinek, aki ezt elolvasta és végigszenvedte, egyrészt össze-vissza, másrészt nem túl kellemes olvasmány. Ti burkolózzatok csak bele szépen alaposan a meleg sálaitokba kint az utcán, olvassatok jó könyveket, nézzetek jó filmeket, és az isten szerelmére - legyenek programjaitok, és ne járjatok hozzám hasonlóan.

Jelentem, élek, és a vizsgaidőszakon is túl vgyok, bár még mindig türelmesen várok két jegyemre.

Boldog új évet mindenkinek!

Én temérdek tejeskávéval, és a Diótörő egy nagyon fura színpadra állításával ünneplem; tegyetek hasonló jó dolgokat!

Viszonylag hamar kiábrándultam Istenből. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ez így legyen, és ahhoz is, hogy ne. Anyám hasonlóan hamar vesztette el érdeklődését a fenti szakállas Úr iránt, amikor hiába könyörgött neki, hogy nyerjen az osztálya focicsapata valamilyen bajnokságon, ez nem történt meg. Azóta azt hiszem, valami saját ellenszenvvel viseltet iránta, és úgy viselkedik, mint saját keresztesháborút vívna ellene. Mikor ezt az incidenst megemlítette másoknak is, azt mondták neki, persze kincsem, hiszen az Úrnak rengeteg dolga van, nincsen ideje ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni, a világ úgy is megy majd szépen tovább, ha nem ti lesztek a győztesek. Anyám pedig nem értette, hogyan lehet ez. Hiszen nem vagyunk-e mindannyian ugyanolyan fontosak a számára? Egy anya nem tesz különbséget a gyermekei között, mindegyiket egyformán szereti, és mindegyikről tudja, mekkora és miilyen törődésre van szüksége. Miért dönt hát az Úr mégis úgy, hogy az ő problémája nem elég fontos? Miért gondolja úgy, hogy ő nem hivatott akkkora figyelemre, mint a többi ember? Ő talán nem az Úr gyermeke? Ekkor döntött úgy, hogy valóban nem is lesz.
A nagymamám úgy hitt Istenben, ahogyan én szeretnék. Azt vallotta, ő nem valami felsőbb hatalom, hanem egyfajta energia, ami körbevesz minket, mindenkiben benne van, egyesekben jobban, másokban kevésbé, de mindenki megtalálhatja magában, ha akarja. Mindig sugárzott az arca, ha ilyesmiről beszélt nekem, én pedig szerettem hallgatni, mert imádtam, és minden egyes szavát szentírásként vettem. Valahanyadik, korai születésnapomra egy díszes, fehér imakönyvet kaptam tőle, egy Mária-képpel az elején.Nem értettem az egészből semmit, de a többiek is éppen akkor tanulták a tízparancsolatot az iskolában, hát lelkesen olvsgattam a zsoltárokat, és nézgetettem benne a gépeket. Még mindig ott van a polcomon, időként végigsimítok a gerincén.
Nem tudom, melyik volt az a pont, mikor véglegesen letértem arról az útról, amit ő kijelölt nekem. Valahogy időről időre halványult bennem a hajlandóság, ahogy haladtam előre az életben. Kisebbként könnyebb volt, apró dolgokra vágytam, így hát azokat is kértem, és ugyan egyetlen imát sem tudtam fejből, abban bíztam, mindegy, mit mondok, meghallgatnak. Általába be is jött, és elégedett voltam. Aztán, még mindig kisebb koromban, mikor hiába esdekeltem és könyörögtem én is, és még megannyian mások, hogy nyissa fel szemeit a kómában fekvő kisfiú, nem történt meg. Napokig forgolódtam utána az ágyamban, és az utolsó beszélgetésünket játszottam le újra és újra magamban, és számtalanszor bocsánatot kértem, amiért nem akartam eléggé, mert hát más oka nem lehetett annak, hogy Isten elvette őt tőlünk. Aztán nőttem én is, és velem nőttek a problémáim, a kéréseim, és sorra láttam az összeset elúszni a szemem előtt, és egy centivel sem éreztem magam közelebbinek ahhoz, amit el szerettem volna érni. Vajon én nem adok eleget ahhoz, hogy kaphassak valamit? És innentől, ha már üzletnek tekintjük, bizony veszve van a dolog.