Az első dolog, ami eljutott tudatáig, miközben kiemelkedett az eszméletlenség ködéből, a szag volt. Létezik néhány olyan illat az ember életében, amit sosem téveszt el, és akárhol is volt most, a levegőt ilyesfajta szagok töltötték be. Hányadék, vizelet, vér és bomlás szaga. Olyan volt, mintha a világon az összes gonosz dolog a háta mögött akart volna meghalni, betöltve a levegőt émelyítő, fullasztó kipárolgásukkal. Minden egyes levegővétel méreg volt, sebesre karmolta tüdejét, és a gyomrából felemelkedett epe tüze perzselte torkát.

A második dolog, ami eljutott tudatáig, a folyadék hangja volt, ahogy magasról csöpög, és aztán a kövön toccsan. Folyamatos, biztonságérzetet keltő kopogás volt, és hamarosan azon kapta magát, hogy légvételei majdnem a csöpögés ritmusához idomultak. Rájött, hogy ha elég erősen koncentrál erre a piciny zajra, a szörnyű szag eltűnik. Ez kissé megnyugtatta. Minél jobban koncentrált, annál több különböző cseppet hallott. Hamarosan a hulló vízcseppek egész szimfóniája áztatta testét.

A harmadik dolog, ami eljutott tudatáig, az éles, rezes íz volt a nyelvén. Vér, rögtön felismerte. Az íz összetéveszthetetlen volt. Teste nehéz és mozdíthatatlan maradt, mintha ólommal nehezítették volna, de sikerült kitapogatnia vaskos nyelvével szája körvonalait. Nehéz lett volna megmondani, honnan jött a vér. Szájbelsője több helyen is zsibbadt volt, mintha kefével sikálták volna végig, és nyelve túlontúl nagynak tűnt szájához képest. A véren kívül valami földízt is érzett, majdnem olyat, mintha koszos levelek lennének a szájában. Alig volt érezhető, de ott volt, és majdhogynem kellemes volt a fém mindent betöltő íze mellett.

A negyedik dolog, ami eljutott tudatáig, a sötétség volt. Kibírhatatlan erőfeszítés volt szétnyitni szemhéjait, de kitartott, mígnem képes volt résnyire nyitni szemeit. Világában azonban nem történt változás. Még mindig szurokfeketeség honolt, a látás képessége majdnem haszontalan volt a helyen, ahol éppen tartózkodott. Még a leghalványabb, legpusztább fénysugár sem hatolt át a homályon. Örökös éjfél, sűrű és opálos, mint az olaj, borított mindent. Lehetett akárhol és akármikor. Lehetetlen volt bármit is megállapítani a láthatatlan környezetből.

Az ötödik dolog, ami eljutott tudatáig, a fájdalom volt. Ahogy a szagok, a hangok, az ízék, és a látás hiánya egyre tovább sodorták őt a teljes ébrenlét felé, úgy változtak az apró sebek, és bizsergések a legkibírhatatlanabb gyötrődéssé, amivel valaha is találkozott. Úgy tetszett, mintha testének egyetlen része sem menekült volna meg a kínosan lelkiismeretes kínzásoktól. Égési sebek, szúrások, könnyek, és lüktetések, mint összerázva egy hányingerkeltő szenvedés-koktéllá. Zokogás kezdett feltörni hátulról a torkából, de végül semmi sem jutott a felszínre. Ordítani akart, hangosan, de nem tudott. Sírni szeretett volna, és segítségért könyörögni, mint egy kisgyerek. Büszkeség ide vagy oda, azt akarta, hogy az anyja itt legyen vele, és enyhítsen fájdalmain.

Az utolsó dolog, ami eljutott tudatáig, mielőtt a sötétség újra birtokba vette volna összes érzékszervét, egytől egyik, visszatérve velük a csendes semmibe, egy furcsa, világoszöld villanás volt maga felett. Egyáltalán nem illett a körülötte lévő sötétségbe. A szín a legtökéletesebb üveg színe volt, ahogy ragyogott felette, míg fel nem sóhajtott, és újfent minden sötét nem lett, ő pedig megadta magát halálos gyöngeségének.