Egyszer, elsőben, vagy másodikban, beszélgettem Emilyvel. Nem lehetett túl mélyen szántó beszélgetés, – mennyire mélyre mehetnének 7-8 évesek? – mert arra se emlékszem, mit mondtunk egymásnak. Csak Emily vakító szőke hajára és hosszú szempilláira emlékszem, meg a szeplők robbanására az arcán. Emily az utcánkban lakott, mégis elég messze ahoz, hogy egy megállóval hamarabb szálljon le a buszról, mint én, így sosem volt alkalmunk beszélgetin. Vagy csak sosem akartam odasétálni hozzá. Nem tudom.

És most? Emily, még mindig ugyanabban az utcában lakunk. Van egy lányod – Angela, azt hiszem – és nekem is itt van a gyönyörű Melissám. Melissa első napján az iskolában, legyalogoltam vele azt a pár háztömböt, hogy Angela buszmegállójánál szálhasson fel. Melissa a mellettünk elhaladó kocsikat számolta, és állatokat látott az égen; de én csak a tőlem balra álló, világos hajú, kék szemű kislányt láttam, akinek csillagok volt szétszórva az arcán. Talán, Emily, ha téged láttalak most a szellemed helyett, tudtam volna. Tudtam volna.

Megvolt az esélyem, és én nem éltem vele. Valamilyen okból kifolyólag nem ragadtam meg a buszon, 20 éve. Ugyanabból az ostoba, gyerekes okból. Minek beszélnél hozzá? Nincs bennetek semmi közös. Már régóta fel kellett volna nőnie a részemnek, ami ezt mondatta velem, de nem tette. Ha megtette volna, talán másképpen alakultak volna a dolgok. Talán Melissa és Angela barátnők lehetnének. Legjobb barátnők.

Mindesetre, össze vagyok zavarodva. Valaha azt hittem, a szavak ereje megjavíthat – meggyógyíthat dolgokat. Talán így is van, csak én nem használtam ezt ki. Sosem hittem volna, hogy szükség van rá, mert nem néztem aznap az arcodra, Emily. És most, mikor álmodom, csak az arcodat látom. Ütésektől tarkán, megörögedve. Viharfelhős tekintettel.

Tudnom kellett volna. Tényleg. Szólnom kellett volna hozzád, az első napon a 9-es úton; ott kellett volna lennem, és azt mondanom, ne menj feleségül a férjedhez, akinek még a nevét se tudom, pedig az összes újság tele van vele. Be kellett volna mutatnom Melissát Angelának, bemutatni az életem a tiednek. Tudnom kellett volna, hogy utána ne kelljen elhinnem, meghaltál álmodban – egy stoke miatt, ahogy az a szemétláda állította.

Beszéltem vele, tudod? A férjed és én a 16-os út stoptáblájánál álltunk, és a kék szemeidről meg a hosszú pilláidról beszélgettünk. Vagy talán csak én beszéltem, ő pedig hagyta, hogy beszéljek. Ha tudtam volna, Emily. Ha. Felébredek, és ez az egyetlen dolog, amire gondolni tudok. Ha.

De minden történetnek van egy hőse. Ennek a lányom, Melissa. Látta a monoklit a szemed alatt, a vért Angela hajában. Ő élt az eséllyel, amit én magam mögött hagytam; megmentette Angelát. És tudod mit? Az a bátor kislány ott állt, és végignézte, mikor elvezették a férjet. Az a csodálatos kislány a lányod kezét szorongatta, és a kocsikat számolta vele, amíg a férjedet betuszkolták a rendőrautóba. Melissa bekötözte Angela sebeit, szó nélkül. Olyasmit tett, amire én sosem lennék képes.

Pénteken, Melissa szokatlanul csendes volt.

- Angela elment.

Éppen „mily fájó veszteség”- beszédem közepén tartottam, mikor Melissa félbeszakított és azt mondta:

- Nem vagyok szomorú. Azt tettem, amit tennem kellett. Egy nap majd visszajön.

Tényleg, Emily? Visszajössz? Nem.                  

- De hiányzik.

- Nekem is hiányzik, Milly.

Kitartottam, amíg a késő esti TV műsornak is vége lett, aztán zárkóztam csak be zokogva a fürdőszobába. Kisírtam a szívemet érted, Emily. Pedig szavaknak nem volt köze ahhoz, hogy így érezzek.

Ez tegnap volt. Ma szombat van. Nem, semmi jelentős dolog nem történt közted és köztem –Melissa és Angela közt- szombaton. De ma, eszembe jutott valami, ami azt az érzetet keltette, mintha hirtelen megint életben lennél. Nem tudom megmagyarázni.

Ma eszembe jutott, hogyan nevettél.