Itt van ez a lány, és költészetet vés a karjára.
Ha az ember megkérdezi tőle, miért csinálod ezt, azt válaszolja: nehogy elfelejtsem.
De igazából csak arra vágyik, hogy az emberek elolvassák szavait, és azt mondják:  gyönyörű vagy. Bár költészet, ő tudja, hogy a legtöbb ember nem érti meg. Tudja, hogy még ő maga sem érti.  Még akkor sem érti, amikor bőre pórusait  kék tintával tölti meg, és ő tudja ezt. Nem érti, hogyan lehet egy nevetésnek eperíze, hogy lehetnek szemhéjai mögé titkok elrejtve. De tudja, hogy így érez.
Mindazonáltal, ő így is gyönyörű lesz. Bájos szavai, amik összefonódnak tejfehér bőrén, ajkakat fognak összepréselni és ujjakat fognak fogadkodásra kész keresztezésre buzdítani.
Gyönyörű lesz.
Félreismert, de gyönyörű.

-

Itt van ez a lány, és mindenért elnézést kér. Sajnálom, annyira, annyira sajnálom…
Nem tudja, miért, de mindenképpen ezt teszi, hiszen néha ez segít, és ettől jobban érzi magát. Néha azt kívánja, bár tudna válaszolni, ha megkérdezik tőle: „Miért kérsz bocsánatot?”
De nem tud válaszolni. Fogalma sincs.
Azt kívánja, bár ne félne.
Azt kívánja, hogy az emberek, akik fontosak voltak neki, ne pont akkor hagyták volna el őt, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Azt szeretné, ha azt mondhatná nekik „Ne, ne menjetek még aludni, maradjatok itt, és segítsetek, hogy jobban érezhessem magam!”. De ezt sem tudja megtenni.
Költészetet próbált a karjára vésni, de csak ennyi kanyarog bőrén:
félek félek félek
Pedig még csak azt sem tudja, mitől.

-

Már nincs semmi, ami gondoskosára késztetné.
Már nincs semmi, ami lenyugvásra késztetné.
Már nincs semmi, ami légvételre késztetné.
Már nincs semmi, ami szeretetre késztetné.

Itt ez a lány, és már nem tud nevetni.
Itt ez a lány, és már nem tud.
Itt ez a lány, és már nem.