Mesélj nekem. A hideg penge vékony piros csíkot kényszerít ki a nyakad vékony bőréből. Hideg, igaz? Ez az, ordítsd szépen. Meséld el nekem, miért voltál ekkora patkány egész életedben. Magyarázd el, miért vetted el mások életének örömét, miért idegenítettél el tőle mindenkit, aki neki fontos volt? Miért az kellett neked, aki neki is? Üvölts, üvölts hangosabban, nem értem, mit mondasz. Féltékeny lettél volna? Volt is rá okod. Ha megtanultad volna elfogadni, hogy mások is lehetnek nálad jobbak, szebbek, népszerűbbek, most nem szenvednél ennyire. Bár, ki tudja. Lehet, hogy egyszer akkor is megelégelt volna valaki. Nem, nem nyomom erősebben a pengét. A végén még elvérzel nekem, és nem tudod mindezt elbeszélni nekem. Pedig én kíváncsi vagyok. Kibaszottul kíváncsi. Ugye, nem hitted volna, hogy így végzed? Te is arról álmodoztál, amiről mindenki: ház, férj, gyerekek? Most összetöröm a dédelgetett álmaidat. Nem lesz itt se ház, se autó, se gyerek. Tudod, mi vár rád odaát? Semmi. A fekete üresség ásít rád, a maga végeláthatatlan, borzongató sötétségével. Milyen mennyország? Te tényleg azért jártál templomba, mert elhitted? Elhitted, hogy aki jó, az megjutalmaztatik, a rossz kislányok pedig keresztül a tisztítótűzön, hogy utána a pokolban senyvedjenek? Naiv kicsi lány. Ha még létezne is ez az egész, te nem lennél szárnyas angyalka a felhőkön ülve. Tudod-e miért? Nem? Hadd segítsek. Elkövetted a legborzasztóbb bűnt, amit ember csak véghez vihet. Elvetted az életemet. Most csodálkozol, igaz? Hiszen itt állok, kést szegezek a torkodhoz, a lélegzetem szapora, a szavak csak úgy fröcskölnek a számból. Fizikailag élő vagyok, való igaz. Azt hiszed, ez elég? Tönkretettél mindent az életemben, ami szép volt. Halálba taszítottad szerelmemet, akarva-akaratlanul; szépen lassacskán elidegenítetted tőlem az összes barátomat. Tudod te egyáltalán, mi a barátság? Ó, persze, te úgy hiszed. Tudom, mit neveztél te annak. Lányokat, akikkel ide-oda mászkálhatsz, amíg az egyik wc-n van, addig róla beszélek a háta mögött, de ő ezt megbocsátja nekem, hiszen én az ő barátnője vagyok. Hát persze. Nem vártad volna el a vörös szőnyeget? Hogy mindenki, főleg az a szőkeség, a lábaid előtt térdepeljen, és magasztalja a te bölcsességet és szépségedet? Dehogynem, titokban mindig is erre vágytál. Nem értetted, hogy miért pont én kellek neki. Nem voltál képes fölfogni, mit jelenthetek én neki, a vastag szemöldökömmel, a lapos mellemmel. Ha egyszer, csak egyszer abban a nyomorult kis rövid, gyűlölködéssel teli életedben elgondolkodtál volna azon, mit is jelent szeretni, igazán szeretni valakit, most nem tartanál itt. Nézz a szemembe, nézz a gyilkosod íriszébe. Sosem értetted, mi szép neki a szememen. Hitted volna, hogy az örökké okoskodó, copfos kis lányból hidegvérű, kegyetlen gyilkos lesz? Igazad van. Soha senki halállát nem kívántam a tiedet kivéve. Attól a pillanattól fogva, ahogy kedvesem az öngyilkosságot látta megoldásnak, attól a perctől kezdtem a véredre szomjazni. Miattad, csakis miattad tette, te kergetted őrületbe a kiskutyájához és a gazdájához hasonló imádatoddal, az örökös rólam való sustorgással. Az öccse halálával. Hiszen az is te voltál, hiába is tagadnád. Az a szép tavaszi nap, a fűszálak hajladoztak, te pedig a kisgyereket küldted át az út túloldalán lévő labdáért. Szabályosan odalökted a közelgő autó elé. Ott voltam, láttam, ne tagadj semmit sem! Figyeltem, hogy legalább bűntudatod van-e. De addigra már meghalt benned minden emberi érzés. Azt hitted, a viszonzatlan szerelem a legrosszabb, ami történt veled? Belegondoltál egyáltalán abba, hogy másoknak mit kellett elviselniük a te mesterkedéseid miatt?

Látod már, hova juttattál? Élőhalottá tettél. Emberré, aki nem ember, szellemmé, aki nem szellem, kedvessé, aki többet már senkinek sem a kedvese, Most meghalsz. Megöllek. Meséld el nekem, mit érzel a halálod előtti pillanatban. Mondd, legalább sajnálod egy kicsit? Csak egy ici-picit. Szeretnéd, ugye, visszaforgatni az időt, kedvesebben bánni velem, visszaszívni az összes ócsárló szót. Késő, szívem. Kurva késő. Kár, hogy amikor valakivel szemét vagy, sose tudhatod, mivé válik majd később, nemde? Nem bocsátok meg neked. Amit műveltél, az túl van a megbocsáthatóság peremén, de minimum egy Himalája magasságával.

Elemelem végre a pengét a torkodtól. Gyönyörködj a fémről lecsöpögő rubinpiros véredben. Hideg mosollyal az arcomon beléd döföm. Igen, pontosad a szívedbe. Aminek nem csak kézzel tapinthatóan kellett volna létezni egész nyomorult kis életed során. Nézem a lassan elüresedő, könyörgő tekinteted, hallgatom a sikoly utáni egyre halkabb hörgésedet. Még egy sóhajtás és vége. Kihúzom a kést, megtörlöm vértől szennyezett, fehér pulóveredben. Ellököm magamtól élettelen testedet. Ennyi voltál.