Ketten álltunk abban az apró, mégis oly sötét erdőben, a hozzá tartozó kisebb, fehér sziklákon. A szél játékosan, pajkos vidámsággal süvített keresztül-kasul a fenyőfák kusza tűlevelei közt, mintha a fejemben kavargó gondolatokat akarta volna szemléltetni. Egy pillanatig talán boldog voltam. Igazán boldog, hogy nézhetem Veled a naplemente varázslatos színkígyóit, érezhetlek magam mellett, kezedet a derekamon. Jó volt melletted lenni. És aztán persze megrohantak a kétségek. Ijedten húzódtam el, hiába kaptál utánam a kicsiny, keskeny kezeddel, hiába kérlelt értetlenül mélykék szemed… Elindultam. És utánam kaptál. Másodpercek múlva már megint a karjaidban tartottál, és én felszabadult sóhajjal adtam át magam az ölelésnek. Aztán újra elengedtelek.

- Ez… Nem fog menni.

De te csak tartottál, és néztél rám, kérte a szemed, hogy maradjak, próbáljuk meg, mert te szeretnéd… Pedig tudtam, hogy én is akarlak, és imádom a vizet megszégyenítően kék pillantásodat…

- Miért?- suttogtad, szinte belelehelted a langyos tavaszi levegőbe.

- Te 12 vagy, én 14, más világban élünk, mások a szokásaink, az igényeink, a barátaink, a stílusunk, minden, minden teljesen más…

- És? – néztél rám korodhoz mérten egészen éretten, végtelen rácsodálkozással és értetlenséggel.

- Hogy néznének már ránk?

- Miért érdekel az téged?

- Nem tudom- temettem kezeimbe arcomat, és visszarogytam a kemény, hideg kövekre. Kecses mozdulattal, könnyed termetedhez illően ültél le te is mellém.

- Ne érdekeljen- érintetted meg futólag a kezemet. Én nem bírtad tovább, ráfűztem az ujjaimat, erősen megszorítottam hosszú ujjaidat, egész testemben remegtem, az elfojtott indulattól. Hogy képes az élet egy akkora baromságra, hogy te 2 évvel előbb születtél, mint ahogy én napvilágot láttam? Mondd, miért? Vagy egyáltalán… ha minket nem zavar… akkor másokat miért érdekel?

- Hallod?  - éreztem egy szorítást összefűzött ujjaink között. – Nem számít.

- Mondod te…

- Miért, te mit mondasz?

- Fogalmam nincs, nem érted? – csattantam fel hirtelen, erőszakosan, ám rögtön meg is bántam, ahogy éles hangomat hallva elhúzódtál tőlem.

- Bocs. Nem úgy értettem- motyogtam magam elé, alig hallhatóan.

- Semmi baj. Értelek- éreztem forró leheletedet a fülem mögött, szomorú mozdulattal karoltam át a nyakadat, hajtottam válladra a fejemet.  Bátortalanul, ügyetlenül simogattad a fejemet takaró borzas üstököm, önkéntelenül is elmosolyodtam tapasztalanságod láttán.

- Minden rendben lesz- hallottam újra a már most mélyebb tónusú, sötét, érzékfelborzoló hangodat. Mélyen letüdőztem nyakbőröd finom illatát, mindig emlékezni akartam erre a tiszta, édes illatra…

- Biztos vagy benne?

- Persze- volt egyszerre ártatlanság és mindent megígérő bizonyosság hangodban az elszántság mellett, mintha már akkor is tudtad volna, hogy így lesz, máshogy nem lehet… 

- Ajj a jó büdös francba- pattantam el megint mellőled hirtelen, még mindig nem voltam képes elhinni, hogy működhet, agyam és szívem makacsul egymás ellen dolgoztak.

Kezdted unni az örökös hisztimet, láttam a szemeden, akár a tó felszíne, ha követ dobnak rá, úgy loccsant benne valami.  De nem szóltál, vártál türelmesen, és én akkor és most is megköszönöm azt a csodálatra méltó várakozást, azt a tekintetet, amivel dührohamom végignézted.

És akkor, mikor végre abbahagytam, és szabadkozva újra vállaidra borultam, akkor értettem meg, mit akartál egész végig mondani. Felemelkedtem, hogy szemeink egyvonalban legyenek, annyi szeretetet próbáltam belesűríteni saját szempáromba, amennyit csak bírtam, hogy ne csak érezd, hanem értsd is…

- Szeretlek.

- Na végre- mosolyodtál el azzal a gyerekes önfeledtséggel, a fiatalság sajátos bájával, amit – még ha önmagamnak nem is vallottam be- annyira imádtam benned.

- És te nem?

- Dehogyisnem…

Ajkaink közti távolságunk vészesen fogyott, még egy utolsó pillantás biztos vagy benne?, és életünk első közös csókjában forrtunk össze. Puhán, óvatosan érintettük a másikat, félve, a tökéletességre törekedve. És szívünk mélyén talán tökéletesnek is éreztük ezt a gyönge, apró kis csókot, majd az azt követő összes többit…

Sok fiatal élte már át ezt- vagy akár hasonlót-, és mindegyik ugyanúgy viselkedett utána. Imádta, ölelte, szerette, csókolta kedvesét, a világért ki nem engedte volna a karjai közül. Néha összevesztek, könnyek hulltak mindkét fél szeméből, drágakőesőként pergő, szapora kis könnycseppek. Aztán kedves, bájos hangvételű SMS-ek váltottak gazdát, szerelmesen rohantak ismét a másik karjaiba, és hitték, hogy boldogok. Életükben először éreztek tiszta szerelmet. És akkor még nem tudták, hogy pár

– vagy akár soksok- év múlva majd, egyszer mosolyogva gondolnak vissza egymásra.

Komment?