Lilia

Andreas nyurga, vékony, szőke, kék szemű, törékeny típus. Az ikreket már beengedte, most vállát az ajtófélfának támasztva áll, és engem eszében sincsen beinvitálni.

- Szia- köszönök neki halkan, kedvesen, nem egyszerűen azért, mert Bill legjobb barátjával illene jóban lennem, hanem, mert szimpatikus a fiú. Haja, ami szinte fehér, annyira szőke, félig eltakarja nagy kék szemeit, a farmer alig áll meg keskeny, fiús csípőén. Emlékeztet arra az osztálytársamra, akiért annyira odavoltam sok-sok évvel ezelőtt, akinek barna szemei, és mély, érzékborzoló hangja mindenkit elbűvölt.

Nem köszön vissza, továbbra is szótlanul méreget. Ellegyezek az arca előtt, hátha csak elbambult, mire felvillantja hibátlan fogait megmutató mosolyát, és végre valahára megszólal.

- Lábméret?

Kissé váratlanul ér a kérdés.

- 36. Néha 37.

- Ruhaméret?

- Xs vagy S, de…

- Nincs de.

- Oké.

- Oké sincs.

- Jó…- suttogom halkan, kissé megilletődve. Mintha csak erre várt volna, hangosan felnevet, elkapja a karomat, és bekísér az előszobába, parancsolván, vegyem le a cipőmet, majd körbe vonszol a házban. Visszatérünk a konyhába, négy fej fordul felénk, négy szempár csodálkozik rá karba öltött kezünkre.

- Ti aztán jól összemelegedtetek- jegyzi meg Tom, és kortyol egyet az eddig előtte álló sörösüvegből.

- Találtam egy újabb különös emberpéldányt magamnak- válaszol Andreas kissé fellengzősen- Jó választás volt, Bill.

- Szerintem is- mosolyog édesen.

Levetem magam az egyik üresen maradt székre, Andreas pohárért indul.

- Mit iszol?- néz rám. Mielőtt válaszolhatnék, folytatja. – Várj, kitalálom. T betűs, ugye?

Bólintok.

- Tonik- állapítja meg, és hozza a poharakat, meg az üdítővel teli üveget. Halk köszönömöt lehelek neki, még mindig zavarban vagyok egy kicsit. Levetődik mellém, kortyol a sajátjából.

- Rég jártatok erre.

- Igen. De Bill nagyon akaratos volt, mert be akarta neked mutatni a csajt, aztán, mivel most voltunk 3 hétig koncertezni, csak kipréseltünk Davidból pár napot.

- Értem- fonja rá a pohárra keskeny ujjait a szőke fiú. A másik oldalamon ülő Bill ujjáról lehúzom a felismerhetetlen mintát ábrázoló gyűrűt, próbálom megfejteni. Csodálkozva néz rám, de nem velem foglalkozik, egyre jobban belemerülnek a beszélgetésbe.

A sörök, teli tonikos poharak minduntalan kiürülnek és újratöltődnek, kellemes, baráti légkör uralkodik a kis konyhában, az asztalnál ülők között. Én alig szólalok meg, csendben, lágy mosollyal figyeltem őket. Igen, mindig is ilyesmire vágytam. Egy társaságra, ahol jól érzem magam, ahol nem csak kedvelik, hanem szeretik is egymást az emberek. Egy helyre, ahol velük együtt lehet lenni, ahol lehet egymással beszélgetni. Igaz, hogy mostanában ott volt nekem Lennard, ha barátra vágytam, Elena, ha barátnőre, és Jimi is mindig ott volt Rorával a háttérben. Nekik is fontos vagyok, és ötösben is nagyon jól elvagyunk, de ez azért mégis más. Ők már nagyon régen összekovácsolódtak.

Felvetül lassan a lefekvés gondolata is.

Szép, tágas szobát kapunk, meleg ágyneművel, az ágyra valahogy egy pizsama is került.

- Szerinted szükség lesz rá? –kérdezi, és gyengéden megcsókol. Be kell ismernem, csókvirtuózzal van dolgom. Most, hogy nem sietünk, finom, lágyan ízleli az ajkaimat, valami visszafogott szenvedéllyel. Ruhadarabjaink kezdenek szokásos helyükön, a padlón landolni.

- Szerinted tényleg szolgáltassunk nekik háttérzenét?

- Áh- simít végig a hátamon- gondoltak ránk. Ők az alsó emeleten vannak elszállásolva.

- Jó fej barátaid vannak. Bírom őket.

- Ühümm, én is- válaszolja, de egész mással foglalkozik, most épp a melltartó és a nadrág közti területen időzik tenyere. Beadom a derekam, hagyom magam elbűvölni, elveszni a személyes varázsában---

Mikor reggelre kelve kinyitom a szemeim, az övéivel találják magukat szemközt. Eltakarom arcomat a tenyereimmel.

- Ne nézz. Reggel ronda vagyok.

- Meg hülye is…- kapok egy könnyű puszit a homlokomra. – Gyere, menjünk reggelizni.

- Reggeli… - motyogom magam elé félálomban.

- Haló, ébresztő! - dob fejbe egy sötétzöld kispárnával- és még én szoktam sokat aludni!

Szabályos párnacsata alakul ki közöttünk, repülnek a puha négyszögek, keresztül a szobán, prüszkölve nevetünk saját gyerekségünkön. Egyszercsak megállok, elgyönyörködöm a haja esésében, barna szemei csillogásában, de nem hagyom, hogy megrohanjanak az érzelmek, elkezdem magamra ráncigálni a ruhadarabjaimat.

- Na, reggeli- rikkantom vidáman, elvigyorodik lelkes hangomat hallva, szeretettel szorít magához, eljátszogat a fejem tetején elhelyezkedő tincsekkel.

- Te nagy hülye…

- Te buzi- húzódik gonosz mosolyra a szám, ő sértődötten, magasra emelt állal vonul ki az ajtón, tüntetőleg nem néz rám később sem. Az asztalnál ülünk, mikor a többiek is kezdenek ide szállingózni, kómás fejükön látszik, hogy nem rég ébredtek.

- Kávét akarok-, ül le Tom, szemeit dörzsölgetve, nagyokat ásítva. Az ásítás ragadós, mindenkin végigmegy. Csak én és Andreas látszunk kívülállóknak, mi fitten vigyorgunk a helyünkön.

- Segítesz? –néz rám Andreas azokkal az élénk kék szemeivel, csontomig hatol a pillantása, de mégse rossz érzés, nincs előtte takargatnivalóm. Halványan Lennard-ra emlékeztet ez a fiú, olyan lelke van és éppen olyan jól megértjük egymást.

Könyökünk összeér, amint a csészéket adogatja a kezembe, egymásra mosolygunk, az én bögrémbe mindentudóan tea filtert tesz, hálás pillantással jutalmazom.

- Te- böki oldalba Tom Georgot egy ásítás közben- ezek bírják egymást. Nem kicsit.

- Aham- válaszolja a tagbaszakadt fiú, vállait mozgatva. Biztos elfeküdte alvás közben. Kiszolgáljuk őket, hálás, álmos köszönetet mormolnak a levegőbe, maguk elé meredve. Visszarogyok a székemre, felhúzott térdeimre támasztom a csészét, nagyon aprókat kortyolok belőle, végigégeti a forró ital a nyelőcsövemet.

- Aranyosan iszol- simít végig combjaimon Bill, mellettem ülve.

- Aranyosan? –mosolygok fel rá. Megcirógatja az arcomat.

- Mint egy gyerek, aki először lát ilyet.

- Jajj, gyerekek, hagyjátok ezt- sóhajt fel Tom.- Nem bírja a gyomrom.

- Beee- nyújtom ki feléje a nyelvemet, ha nem bírja, hát ne nézze. Ennyi. Megsértődik, nem érdekel. Reggel van.

- Ma is maradtok, vagy eltűntök? –érdeklődik Andreas finom, saját stílusához méltan.

- Nem tudom- nyom el egy újabb ásítást Tom- ha már itt vagyunk, lehet, hogy meglátogatjuk mutterékat is. Végülis, rég láttak, meg a csajt is meg kell nézniük.

- A csajt. Ühümm.

- Ne sértődj meg- suttogja Bill halkan a fülembe- kicsit paraszt, de majd csak megbarátkozik veled. Először mindenkivel ilyen.

Bólintok, kis híján beleverem államat a bögrébe.

- Gustav, Georg, jöttök ti is?

- Aha.

- Ja, ott jó kaják szoktak lenni. Ha már itt nem kaptunk…

- Üres a hűtő, gyerekek- tárja szét karjait Andreas, mint aki nem tehet semmiről- Vacsorázni voltam valakivel.

- Na, új barátnő?

- Nem, baráti társasággal voltunk.

- Óóóóó- tör belőlük egyszerre elő a megjátszott sajnálat. Belevigyorgok a bögrémbe, mielőtt kiiszom a tea utolsó kortyait. A többiek is végeznek, felpattannak, cipőt húznak, Andreast ölelgetik. Én könnyű, súlytalan puszit kapok tőle arcom mindkét felére. Halványan mosolygok rá, másra nem vagyok most képes, új regény kezd kibontakozni a fejemben. Mindenképpen elkezdem majd, ha végre hazaérek, felmegyek abba a sötétlila falú padlásszobába, a ying-yang alakú kanapéhoz, a laptophoz az asztalon…