Lilia

Az első „randink” óta eltelt egy hét. Kettő. És ne gondold, tényleg felhívott, találkoztunk is, többször,és nagyon jól éreztük magunkat. Legalábbis én nagyon, de rajta is ezt láttam.  Tényleg úgy viselkedtünk, mint két esztelen tinédzser. Fogtuk egymás kezét, hemperegtünk a homokban, néztük a naplementét. Tündérmesének nevezném, de nem szeretem a csöpögős szavakat, és a minden szép és minden jó dolgokat. Nem volt tündérmese. Úgy éreztem, hogy sosem lehet teljesen az enyém, ott van neki a zene, Tom, a banda, a rajongók… Én csak egy lány lennék, akivel szívesen tölti az idejét? Csak úgy… szórakozásból?

A csendes, békés, alkalmi munkás világom felborult. Megláttam, és annyi volt nekem. Én, aki magányosan, egyedül, szinte hobbiszinten írogatva éltem, megőrültem. Azt hiszem, ezt szégyelltem, ezért támadtak kételyeim. Bár, ki tudja.

Hideg, metsző szeles, decemberi nap van, és én mégis a nyitott ablaknál ülök, a párkányon. Igaz, hogy három takaró alatt, de még így is vacogok. A hajam szokás szerint copfban, maximum egy-két centivel hosszabb lett egy hónap alatt. Nem érzem jól magam. Nem, nem beteg vagyok. Csak egyedül. A fülemben hosszú, topáz köves fülbevaló lóg, a takarók alatt brokát színű selyemruha simul vacogó, reszkető testemre. Fogadáson voltam. Nagyon untam, nem volt kivel beszélgetnem, egyetlen értelmes ember én voltam. És még a kaja is pocsék volt.

A fák már majdnem kopaszok, hűvös széláramlat jön, megborzolja a copfom végét. Még jobban magam köré tekerem a takarókat, államat a térdeimre támasztom. Csinálnom kéne valamit. De mit? Befejeztem a könyvet, amit akkor írtam, már a kiadónál van, de ezt nem akarom, hogy lefordítsák. Persze, mégis meg fogják tenni. Nem is könyv lett, inkább novella. Rövid. Mióta Bill elment koncertezni, még írni sincs kedvem. Pedig először milyen könnyedén fogtam fel, hogy hetekig nem látom…

Kézen fogva ültünk a padon, lestük, nem jár-e erre egy paparazzi. Hiszen még a bandának se mutatott be, nem lenne előnyös az újságokban szerepelnem vele. Még mindig nem engedtem neki, hogy megcsókoljon. A csók olyan… bensőséges, és én még nem álltam hozzá elég közel,  habár –és lehet, hogy közhelynek hangzik- olyan volt, mintha ezer éve ismerném.

Régóta látszott, hogy mondani akar valamit, idegesen rágta a szája sarkát. Most végre felém fordult.

- Lil…

- Mondd.

- El kell mennem.

- Oké, én is fázom már.

- Nem, félreérted- de azért átkarolt, nehogy már fázzak. Jól esett a teste melege.

- Akkor magyarázd el- sandítottam fel rá.

- El kell mennem koncertezni. Elvileg három hétre.

- Ühümm - próbáltam közömbösnek tűnni- és hova?

- Franciaországba.

- 3 hét az sok.

- Sokk… Lil, tudod, nagyon fogsz nekem hiányozni.

Én csak hallgattam. Nem szeretem a nagy szavakat. Ő némán beletörődött, ennyire ismert már.

- Majd talán… felhívlak.

Rugóként emelkedtem fel.

- Ne! Ne…

- Miért? –nézett rám értetlenül, tényleg nem tudta, miért nem akarom.

- Nem szeretném hallani a hangod… Úgy csak nehezebb lesz, mert még közelibbnek érezlek majd magamhoz, pedig tudni fogom, hogy nem leszel ott. Csak majdnem olyan. A majdnem, az a legrosszabb. Három hetet csak kibírsz a hangom nélkül.

- Igyekszem. - mondta, és egy csókot nyomott a fülcimpámra.

Hiányzik. Eddig nem mertem magamnak sem bevallani, de így, a második hét végén, már időszerű. Nem bírom ki, hogy ne hallgassam naponta az ő számaikat, ne nézzem a videoklipüket.

Karjaimmal szorosan átkulcsolom a két térdem. Szinte szabályos fizikai fájdalmat érzek, hogy nincs itt, nem érint meg, nem hallom beszélni. Belém hasít a felismerés: szeretem. Szeretem, úgy, ahogy van, szeretem a nevetését, a szövegelését, a stílusát, mindent, mindent szeretek rajta. Ha hazajön, megmondom neki. Én még soha senkinek nem mondtam ilyesmit, vagy ha igen, akkor se gondoltam komolyan, de most… megmondom neki. Megérdemli. Igen, meg fogom neki mondani, hogy nem bírom ki nélküle. Tudnia kell.

Lassan, nehézkesen - mivel tagjaim elég zsibbadtak – lekászálódom a párkányról, becsukom az ablakot, behúzom a korallpiros függönyöket. Levedlem a báli ruhát, beakasztom a szerkénybe, felveszem helyette a hálóinget. Kimegyek a konyhába, gin tonikot töltök magamnak a talpas pohárba. Pár percnyi habozás után az üveget is viszem magammal az ágyba. Puha lépteim a CD lejátszó mellett is elvisznek, bekapcsolom. Aztán leülök a selyemlepedőre, beburkolom magam a paplannal, kortyolok a pohárból, és üveges tekintettel előre meredve hallgatom a zenét. Nem, nem Bill, valami relaxáló kazetta, madárcsicsergéssel, még a drámás korszakomból maradt.

Behunyom a szemem, megpróbálom elképzelni az őserdőt, a patakot… ÉS nem megy. Folyton betüremkedik az ő arca is a képbe. Szerelem. Fasza.

Hátradőlök, és elnyúlok az ágyon. Ébren is szar, aludva is. Akkor most mit?

Bill

Hiányzik. És igen, tudom, hogy legalább jobban átélem a számokat, meg minden, de akkor sincs itt. És ez rossz. Eddig koncert után mindig együtt akartam maradni a bandával, de most már jobban esik egyedül lenni. Ez, azt hiszem, már Tomnak is feltűnt. Kezd faggatni, hogy jól érzem magam, hogy beteg vagyok-e… Igen, beteg vagyok. Megfertőztek egy szőke hajfonattal…

Nevetve megrázóm a fejem. Mintha lenne kedvem még nevetni. És még én vagyok a buzi…

Lilia

Olyan rosszat álmodtam… Nem is emlékszem, mikor aludtam el. Arra se, mi történt az álmomban. Csak arra a jeges félelemre, hogy nem lesz ott, mikor ez megtörténik…

Még mindig hálóingben szobrozom az ágyban, mikor csörren a mobilom. Fene essen belé, felkapom a készüléket.

- Mondd- morgok bele.

- Szia, kleiner Stern!

- Látom, a magyarból már legalább a köszönés megy - mosolyodom el.

- Ennyi ragadt rám Barcelonában.

- Hülye vagy. Barcelonában tanultál magyarul.

- Igen, képzelt- sértődöttnek hangzik a hangja- mert magyar volt az idegenvezető csaj! 10 éve él spanyolban.

- Oké, Lennard. Miért hívtál?

- Jól van, nem kell mindjárt letámadni. Mi bajod van?

- Semmi.

- Hallom a hangodon. Semmi, persze… Pasi, mi?

- Az…

- Jó, majd megbeszéljük. Na, azért hívlak, mert hoztam neked pár dolgot Barcelonából.

- Nekem?- érzékenyülök el.

- Persze, hívnak mást Edinának?

- Hívnak. Tudod, hogy nem szeretem, ha így szólítanak.

- Azért szólítalak így. Akkor felugorhatok vele hozzád?

- Persze, ha nem zavar a hálóingem és a szétbomlott copfom…

- sosem zavart, ha nem volt copfod. na, akkor indulok.

- gyere, az ajtó nincs bezárva.

Leteszi. Én ledobom a telefont az éjjeliszekrényre, és elnyúlok az ágyon. Kint ronda idő van, minden egérszürke, sötétebb felhők gyülekeznek az égen, sötét fodraikkal eltakarva az egyébként se fényesen sütő napot. Kínomban majdnem felnevetek. Általánosban is utáltam a leírásokat, és lám, most fejben is ilyeneket alkotok. Marha jó.

Lennard robban be az ajtón. Kezében baziszor baromi zacskót szorongat, ő is lehuppan mellém, csúszik egy kicsit a selyemágyneműn, de aztán összeszedi magát, és végigmér.

- Szarul nézel ki. És nem a copfod miatt, szép a hajad. Belülről vagy szar.

- Kösz - túrok bele a hajamba. Lassan ez a mozdulat már szokásommá válik. Szánakozva, szeretettel a tekintetében néz rám. Mosolyogva lendülök, hogy megöleljem.

- Azért szeretlek – mondom.

- Tudom. – ledob magáról. Felháborodva dobom meg a vörös-fekete kockás kispárnával, de ő elhárítja, és a zacskóban kezd turkálni. Előhúz két nagy, lapos dobozt, meg egy áttetsző zacskót, tele gyönggyel. Sikoltva vetem rá magam a zacskóra. Elnézően, mosollyal a szája sarkában figyel.

- Tudtam, hogy imádod a gyöngysorokat.

- Jól tudta.. Ó, ez gyönyörű- emelek fel egy almazöld és fekete, nagy szemekből álló, extra hosszú nyakláncot.

- Akkor ezt bontsd ki- nyomja a kezembe az egyik lapos dobozt.

Kíváncsian emelem le a fedőt, a fejemben ötletek zubognak, vajon mi lehet benne. Persze, nem az, amire számítottam. Szívhez szólóan szép ruha fekszik a selyempapírok között: fekete selyem, felül almazöld csipkével, egyszerű a szabása, felül olyan izompólószerűen van megcsinálva, alul térd alá ér, kivéve bal oldalt, ahol combközépig fel van sliccelve.

- Ezt fogom felvenni a legközelebbi társadalmi eseményre. – mondom Lennardnak. – De figyelj. Én az összes báli, vagy estélyi ruhámat kaptam valakitől, kivéve a brokát színűt és a fekete rövidet. És mindegyiknek akkora slicce van, mint egy ház. Miért?

- Mert jó lábad van? –néz rám megrökönyödve.

- Lehetséges… Ne, lássuk a másikat!

Ezüst- azúrkék színekben pompázik az elegáns, bokáig érő lurex ruha. Eddig utáltam az ilyen anyagokat, de ezt biztos, hogy hordani fogom. Egyszerű, sréhen van csíkozva, de mesés.

- Lennard?

- Hm?

- Honnan volt neked ennyi pénzed?

- Jajj, maradj már, a ruhákat 70%- os leértékelésen vettem, a gyöngyök meg bizsuk, tehát olcsóak voltak.

- Nem baj, akkor is köszi.

- Na, most mesélj arról a pasiról, aki így feldúlta a lelkedet…

- Ha csak egy pasi lenne…

- Miért, csaj?

- Idióta!