Lilia

Ilyen nincs. Azóta a november 14. óta teljesen függő lettem. Mindig ott lóg a fülemben az mp3, csak hogy Bill hangját hallhassam. Nem tehetek róla, szép hangja van:) Ma különben is mérges vagyok. Minek nekem könyvet dedikálnom? És még egy újságcikk is megjelent rólam. Marha jó. Mindenki azt mondja, büszke lehetek magamra, hogy 18 és fél évesen ekkora sikereket értem el. De kérdem én: mekkorákat? Hogy én megírom magyarul, kiadatom, aztán lefordítják németre, és azt kell dedikálnom? Erre legyek büszke? Egyszer, ha már annyira jól tudok németül, írok egy könyvet azon a nyelven is.  Most még nem látom idejét.

Ma reggel sokáig heverésztem, aztán leültem írni a gép elé. Még most is itt ülök, pedig lassan mennem kéne, körülöttem üres kávés csészék, de idáig nem bírtam abbahagyni. Jön belőlem a történet. Már azon is elgondolkodtam, hogy lemondom a szignatúrázást. Persze, tudom, mi a kötelességem. Nagy sóhajjal leütöm az utolsó billentyűt, elmentem a dokumentumot, és feltápászkodom. Kinyitom a szekrényt, pizsamában mégse mehetek.

Bill

Tom teljesem hülyének néz, ahogy az újságot lóbálva szaladok felé. Furcsán is néz rám.

- Mi van tesó, meggárgyultál? – néz rám gyanakodva. Ajj, nem érti. Megmutatom neki az újságot, az címlapon a nevet. Még mindig nem érti. Kinyitom a két oldalas cikknél. Még mindig nem érti.

- Tom, nézd, ő az! Ő! Nem látod?

- Ja, a fekete ruhás csaj?

- Ühümm.

Szép ezen a képen. Olyan kedvesen mosolyog. De nem látszik a sárga rész a szemében… Itt is, ahogy lógatja a lábát a padon. Álmodozó az arca, de azért látszik rajta, hogy belül istenien szórakozik.

- Nézd, úgy hívják, hogy Lilia. Li-li-a.

- Jól van, elsőre is értettem- röhög rajtam. - Te totál bezsongtál. Nagyon tetszhet a csaj…

- Maradj már- rúgtam bokán. – De nézd, dedikálja a Kedvesem című könyvét!

- De az magyar, te idióta!

- Nem érdekel. Megveszem és aláíratom vele.

- Akkor siess, mert másfél óra múlva kezd.

- Jó, de kábé egy óráig ott marad. Na, ki a hülye?

- Te, tesó, te.

Lilia

Szokásos farmer, felül megint fekete, necckesztyű. Hagy botránkozzon a nép. Táska a vállán, balerina a lábon, már megint tüsszentek, hát igen, kell nekem novemberben harisnya nélkül mászkálni. Megtalálom, hol lesz, már egész kis tömeg gyűlt itt össze. Egy fekete, össze-vissza álló hajzatot is meglátok, dobban is egyet a szívem, de aztán képzeletben legyintek. Mit keresne itt?

Bemegyek a hátsó ajtón, úgy látszik, ez már a védjegyem lesz. Lilia, a hátsó ajtókon bemászkáló írónő…

Falná a sajtó. Egy regényre is hogy rákapnak. Még nincs is lefordítva, minek dedikáljam? Állítólag a nagy rajongók megveszik eredetiben is, hogy legyen nekik egy olyan is. Hát gratulálok nekik.

Leültem a bársonnyal bevont asztalhoz, fintorogtam rajta. Még csak nem is fekete, pedig legalább stílusos lenne. Nem, kérlek, ez zöld. Marha jó. Itt állnak sorba az emberek, kicsik, nagyok, pasik, csajok, szőkék, barnák, festettek, mind itt tobzódnak. Már kezd fáradni a kezem, hogy folyton csak ezt a szót ismételgetem. Ha jobb kedvem van, kettőt: Szeretettel, Lilia. Vagy csak: Lilia. Még jó, hogy senki se tudja a nevem.

Furcsa csöndet hallok magam előtt. Na mi a rák? Felnézek. Most már nem csak körülöttem, a fejemben is csak csöndet hallok. Már megint ugyanazok a feketével körbehúzott szemek, már megint ugyanaz a mosoly, a fekete körmök.  Elém tolta a könyvet.

- Persze, persze - mosolygok szabadkozva. - És olvastad is?!

- Nem. -nevet rám.

- Jó, én is így gondoltam.

Aztán gondolok még egy nagyot. A Lilia mellé a telefonszámom és felfirkantom gyorsan. Visszanyújtom neki a könyvet, ő belepislant, mielőtt elmenne. Kaján pillantását elkapom, mosollyal viszonzom. Nem akarom, hogy elmenjen, mégis muszáj neki, türelmetlenek a többiek, meg talán el is ragadtatnám magam, ha maradna. Elmegy, én pedig lesem, milyen a pasi hátulról, közben kicsit melléfirkantom így vakon a nevet, nem baj, nem haragszik az illető.  Valószínűleg azért, mert észre sem veszi. Nagy sóhajjal folytatom a műmosolyt és a szignálást.

Mikor végzem, lassan bandukolok haza, folyton látom magam előtt az „eseményeket”. Ez a pillantás… Marha jó volt- vigyorgok magamban. De min? Tessék, már én is hülye vagyok.

Otthon ledobom a kulcscsomómat a tükör alatti szekrényre, valószínű, hogy be is esett mögé, amilyen lendülettel csúszott. Lerúgom a cipőmet, egyik fele ide repül, a másik oda, nem baj, másikat úgyse hordok, megtalálom majd. Élvezem a plüss szőnyeg cirógatását a meztelen talpamon. Táska a fotel mélyén landol, jól mutat ez a fekete halálfejes tarisznya a fehér fotel mélyén. A számítógépen alig kell megnyomni a gombot, hogy bekapcsoljon. Amíg tölt, kislattyogok a konyhába, töltök magamnak egy jó nagy adag tonikot egy magas, karcsú pohárba. Egy zöldalma is hívogató a tálon, elkapom, viszem magammal a gép elé. Nem is figyelek, hova lépek, már látom magam előtt a sztorit, élnek a szereplők, mesélnek.  Megnyitom a szövegszerkesztőt, nagyot harapok az almába, és leütöm az első szót. Nem tetszik, visszavonom.

Körülbelül három órája kezdtem el írni. Már jojózik a szemem, ég a monitor villódzásától. Kortyolok egyet a tonikomból. Törvényszerű, hogy ilyenkor csörren meg a mobilom.

- Szia- szólnak bele.

- Hello- vonom fel a szemöldököm. No lám, megtalálta a számom a könyvben?

- Nem azért nem olvastam el a könyvet, mert nem érdekelne, csak nem tudok magyarul.

- Értem én – vigyorgok még mindig magamban. – Nem kell magyarázni. Amúgy tetszett a múltkori koncert .

- Nekem a te koncertezésed tetszett…

- Menj már, hangom sincs, és a szöveget se tudtam.

- Ahhoz képest… Egész jót alakítottál.

- Jó, köszi - nem értem, minek ragozzuk még mindig ezt a témát.

- Figyelj csak… én arra gondoltam, találkozhatnánk is valamikor… például megtanulhatnád a szöveget.

- Persze, minden álmom letzte tagot tanulni, eltaláltad.

- jól van, felőlem csinálhatunk mást is. – komolyan mondom, ezt mindjárt leütöm. Így látatlanban is.

- Ismered a Mimóza kávézót? –szólalok meg mégis.

- Ühümm. Szeretnél odamenni?

- Jó a forró csokijuk.

- Szerintem is! Akkor… mikor?

- Én egész nap ráérek.

- Nekem viszont délelőtt interjúm van… Akkor mondjuk 7?

- Nekem jó. Ott találkozunk. Csak felismersz?

- Viccelsz? Szerinted elhívnék valakit randira, ha nem tudom, hogy néz ki?

- Belőled én bármit kinézek…

- Hát kösz. Na…akkor szia. és jó éjt.

- neked is, szia.

Legszívesebben ugrándoznék örömömben. Randira hívott! Randira hívott! És… tényleg nem érdekel, hogy ő most speciel Bill a Tokio Hotelből. Ő csak egy srác, aki egy bandában énekel. Legalább nem kell félnie, hogy csak a pénze miatt kell nekem. Nem, nekem azért kell, mert… mert azt hiszem, nagyon tetszik nekem. Jó lesz holnap megint a szemeit látni. Elenának is el kell mesélni valamikor…

Bill

Tom is látja rajtam, teljesen bezsongtam. Fel alá szaladgálok, kapok ide, kapok oda, fogalmam nincs, minek, csak holnap találkozom vele.

- Bill, te ülj már le a seggedre!

- Nem tudok.

- Miért, aranyered van?!

Egyesek nagyon értetlenek… Most nem állok le magyarázni neki. Annyira szép hangja van… Annyira… Mondtam már, nem mély, nem magas, a kettő között, de valami marha jó lett az összhatás. Jól összehozták a szülők.