I honestly don't know what he doesn't see in me. I'm kinda pretty. I can be nice, if I want to, but I can be a regular bitch sometimes. Just try me. I actually really-really want him to try me. Is that normal? I mean, almost a year passed by and he haven't said one fucking word to me. No, that's not normal, not at all. I actually should forget about him, but I just can't. Nope. I tried. I swear. But he was always there, you know - in my dreams, on my facebook profile, and even in my friend's dreams. I am pathetic. Really really fuckin' pathetic. You know, I just sit here and keep typing and I actually don't do anything, because I'm just too coward to do anything. I could find his apartment somewhere and somehow, knock at his door, look in his eyes and ask him what this whole thing is and why the fuck we don't change anything about it. 
I am addicted to him and I just can't help it. I have a serious passion for him. Yep. And I really do hope he has the same addiction to me. Or at least a part of it. Just a little bit. I don't care. I want just one little sign that he wants me too. It doesn't matter if I'll be just on of his girls. That's fine. Even that little part for me. I'll do it because I'm that insane. It's just sick, isn't it? 
I think I should met Dr. Csernus for my own good. 

Néha jól esik angolul. Személytelenebb.

 "A halál és a tragédia az életünk minden másodpercében ott lóg a fejünk felett, és próbál eltalálni minket. És sokszor elhibáz. Rengeteg mérföld eltelik az autópályán anélkül, hogy defektet kapnánk. Rengeteg vírus átsiklik a testünkön minden baj nélkül. Sok zongora esik le egy perccel azután, hogy elhaladtunk az ablak alatt. Vagy egy hónappal azután. Nem számít. Úgyhogy hacsak nem akarunk minden egyes alkalommal, mikor elkerül minket a katasztrófa, térdre esni és hálát adni, semmi értelme akkor keseregni, amikor lecsap. Ránk vagy bárki másra. Mert nem hasonlíthatjuk össze semmivel. És különben is, mind halottak vagyunk, vagy sose születtünk meg, és ez az egész úgyis csak álom."
/Hug Lauire/

Nem tudom. Én utálok szembekerülni a halállal. Megérezni a szagát, hallani a ruhasuhogását. Már előre kiborulok. 
Bocs, hogy így eltűntem, de most egyszerűen nincsen hangulatom az íráshoz. Meg úgy máshoz se. De majd jelentkezem, tudjátok, i'll be always back. 

Män som hatar kvinnor (2009) – A tetovált lány

avagy az újságíró, a hacker és a nácik

Talán elhiszitek nekem, hogy mostanában a svéd írók és filmrendezők munkái közül kerülnek ki kedvenceim. Előbb filmen, majd könyvben megszeretve a Lat den rätte komma in-t, büszkém állíthatom, hogy a svéd thrillerek szerelmese lettem.

Így olvastam először a Millenium-trilógiáról, Stieg Larsson remekművéről, és mivel a filmet könnyebb volt megszereznem, mint a könyveket (bár azóta azok is a meghajtómon lapulnak, olvasásra várva), egy esős, szürke estén apámmal leültünk a TV elé, és menten olyaannyira elvarázsolódtunk a filmtől, hogy alig váltottunk egy-két szót nézése közben.

A film a kies Svédország még kiesebb tájain játszódik, főszereplője, a különc, tetovált hátú hacker-rocker lány, Lisbeth Salander (Noomi Rapace). A lány elég magának való, pénzét hackeléssel szerzi, az állam pedig gyámot utal ki neki, akivel hamar meggyűlik a baja. A történet másik szálán Mikael Blomkvist , bukott újságírót ismerhetjük meg, akit egy gazdag, idősödő úr megbíz negyven évvel ezelőtt eltűnt unokája, Harriet Vanger ügyében való nyomozással.  Az úr szerint 40 évvel ezelőtt gyilkosság történt, az elkövetőt pedig kétségkívül a gazdag Vanger-klán tagjai között kell keresni. Így kerül össze Lisbeth és Mikael, akik a tragédia színhelyére utaznak, hogy felderítsék a gyilkosságot, és a már régen kihűlt nyomokat követve sötét családi dráma bontakozik ki előttük.

A film engem már az első pillanatokban elvarázsolt, talán a maga hamisítatlan svédségével, és a zseniális bonyolulttá szőtt szálakkal (bár ezért az írót illeti a köszönet). A film izgalmas, az események pörögnek, mégsem éreztem közben, hogy magába szippantana a túl sok információval. Nem, pompásan el lett találva a sebesség, amivel fellibbentik előttünk a fátylat a rejtélyről. A megoldás a végén pedig tényleg váratlanul ér minket, és tövig rágva összes körmünket izgulhatunk főhőseinkért.

Tehát, mindent összevetve, A tetovált lány, számos véleménnyel ellentétben, igenis egy jó film. Persze, nem túl vidám, de régóta nem láttam olyan krimit, ami ennyire le tudott volna kötni, persze ehhez hozzájárul az is, hogy svédül néztem, így még jobban átjött a film hangulata. Egy 9/10-et szavaznék meg neki, azt az egy pontot pedig a később belecsempészett, csöppnyi hollywood-jellegért vontam le. Aki szereti a gondolkodós, nyomozgatós, sötét, sejtelmes filmeket, az mindenképpen nézze meg. A másik két részével együtt, mert azok is elismerésreméltóak. Köszöntem. 

Szinte elképesztő, hogyan bír az agyam megmásíthatatlannak tűnő dolgokon kattogni, teljesen feleslegesen, hiszen, ha tehetnék is valamit, akkor is tennék semmit. Ilyenkor fog el a heveny önutálat, és baromi szívesen arcba köpném magam. 
Mert még mindig ő kell, tudod, egyre jobban, jobban, mint bármikor, és én vagyok az idióta, igen, én vagyok. Mindkettőnknek meg lett volna az esélye, hogy megragadja a felé nyújtott kezet. A mi hibánk, hogy nem éltünk, nem élünk a lehetőséggel. 
Pedig próbáltam továbblépni, elfelejteni, leborítani a klisévé vált fátyollal - nem működött. Így váltam én is klisévé, tudod, a lánnyá, aki két gödör közé esett. Az első két hét még könnyű volt, lebegtem, minden csupa-csupa napsütés volt, elhittem, sikerült elhitetnem magammal, hogy boldog vagyok, tényleg boldog. Persze az ember minél magasabban szárnyal, annál nagyobb eséllyel töri ki a nyakát, ha aztán hirtelen érvényesíti rajta hatását a gravitáció. Kegyetlen pofáraesés, csigolyatörés volt a harmadik hét, mikor megint visszalopta magát álmaimba, megint felébredtem éjszakánként, könnyes szemmel, friss levegőre vágyó tüdővel, nehéz szívvel, zavaros fejjel. Nem bírtam tovább, így se volt jó, úgy se volt jó, akkor minek szenvedjünk ketten? 
Azóta is egyre súlyosbodik. Nem mintha nem lennének önkéntes jelentkezők gyógykezelésemre, sőt, pont az a baj, hogy vannak. Minek próbálkozzam olyannal, amiről tudom, hogy mással, máshogy úgysem sikerülne? Miért hazudjak másoknak és magamnak is? 
Megint a régi nóta. Akinek én kellek, az nekem nem kell, aki nekem kell, annak én nem kellek. Még nyelvtörőnek is megállná a helyét, nemhogy az élet napsugarainak, nemde? A legrosszabb az egészben, hogy cseszettül egyedül érzem magam, pedig mellettem van majdnem mindenki, akire szükségem lenne, és mégis. Undorító vagyok. Itt vannak az emberek, akiket tényleg a barátaimnak tarthatok, és ahelyett, hogy folyton együtt lennék velük, nevetnénk, hülyeségeket találnánk ki, és élnünk vidáman nyarunk maradékát, mit csinálok? Sírok nekik, egy ember után, egyetlen idióta seggfej után, aki ezredannyit nem tett értem, mint ők, sőt, mit is tett tulajdonképpen? Semmit. Megjelent, és azóta nehéz lélegeznem a közelében. Hálátlan egy ribanc vagyok, ez az igazság.

 Készülőfélben van itt valami, a fejlécbe meg a rajta szereplő pasasba szerelmes vagyok, a CSS-től hánynom kell. Blőblőblő. Szóval, ha valakinek van valami ötlete, mivel lehetné kevésbé igyéntelenné tenni, vagy mit lehetne a modulok alá háttérnek betenni, az legyen olyan sízves, és szóljon. Megköszönném. :) Ja, amúgy a kritikát a Last Vacation-ről nem viccnek szántam, ténylegtényleg nagyon érdekelne. Mutassatok életjelet, könyörgöm.
Addig még szenvedek a css-el. virág, a linket le lett cserélve. <3