Ő számomra mindig csak egy elérhetetlen álom mrad, aki majd mások kezét-mását fogja, de mindig az én szívemet töri darabokra. Szép az élet.

Egyre jelentéktelenebbnek érzem magam. Egyedül vagyok máshol is, egyedül vagyok itthon is. Hiába vannak körülöttem emberek, egyszerűen csak láthatatlan vagyok. És mi bánt persze megint a legjobban? Az, hogy számára is. Miért érdekel még mindig az a seggfej, miért nem bírtam már kivetkőzni magamból a szokást, hogy ha fél méternél közelebb kerülök hozzá, már nehezebben lélegzem? Semmi okot nem ad rá. Semmit. Miért mindig én vagyok az, aki mások párkapcsolati problémáit orvosolja, miért látom mindig kristálytisztán, mit szúrnak el és miért nem tudok a saját életemen is segíteni? Persze, tudom, mire lenne most szükségem - egy éjszakára a karjaiban. Egy éjszakára, mikor összebújunk az ágyon, takarók alatt, filmet nézünk, teázunk, ringat és a fülembe suttogja, hogy én jelentem neki a világot. Miért tűnik ez egyre inkább szürreálisnak? 
Így érzem magam. Szar. 

 Nincs katarzis. Elkopott az érintés, megfakult a csók selyme, a barna bőr bársonya. Elmosódik a dörzspapír-durva, fjordhűs, éjsima hang. Nincs. Üresség van. Kopott képfoszlányok, recés szélű álomdarabkák vannak. Az asztalon, ágyneműn fekszenek, a függönyökre akaszkodnak. Halálmadár hangját utánzó csengő játszik dallamot füledbe. Beletörődés, megbocsátás nincs. Elporladt a szerelem szaténköpenye. Szürkeség van, ellep, nyirok szitál bőrödre. Egykor ezüstként ragyogó szembogarad patina borítja. Bőrödből elpárolgott a boldogság, borodból az alkohol. Arcod pírja sárgás lett, megöregedett. Levélpapírok korhadnak kezedben. Belefeledkezés, megfeledkezés nincs. Aljasság, játszmák vannak, feketén kongó semmiségek. Napmeleg, teából felszálló finom gőz nincs. A hangok ömlenek a zongorából, érdessötét dallam tör fel belőle. Kegyelem, menekvés nincs. Befolyik bőröd alá, pórusaidba, orrodba,füledbe kúszik, úszik, simogat, kínoz. Szabadulás nincs. Gyötrődés van. Elmosodó fényképmások, délutánemlékek, testlenyomatok, csókfoszlányok, érzésmaradványok, sírás fojtogat. Te csak voltál, ő már nincs. 

Shane Dawson a szerelmem. Igen. Egyszerűen imádom, és most azonnal el akarom hívni kávézni, és órákig, éjszakába nyúlóan beszélgetni vele akármiről, és csak hallgatni a hangját, ahogy a világnézetét magyarázza, és találgatni, vajon most viccel-e, vagy ezt teljesen komolyan gondolja. Egyszerűen eszméletlen, amit ez a srác csinál, úgyhogy úgy gondoltam, igenis megér egy kifejtősebb bejegyzést. Most nem magáról Shane-ről lesz szó, hanem az üzenetről, amit az egyik videója próbál átadni. Szóval, aki tud angolul, az mindenképpen nézze meg ezt a videót. Lenyűgöző.

Tudjátok, soha senki nem mondta nekem, hogy szép vagyok. Jó, helyesbítek, mondták már, többen is, mint szerettem volna, de egyik sem gondolta igazán komolyan. Mindig is az volt az érzésem, hogy nem látnak az arcom mögé, tudod? Nem én kellettem nekik, hanem az, ahogy kinézek. Nem velem akartak lenni, hanem azzal, akivel úgy vonulhatnak végig az utcán, hogy közben kidüllesztik a mellkasukat, teleszívják magukat levegővel, és teljes erejükből sugározzák, hogy igen, ő az én csajom, hozzám tartozik. Sosem akartak beszélgetni velem, tudod, ha mondtam valamit, megmosolyogtak amolyan jól-van-okos-vagy-de-nem-érdekel-mosollyal, aztán folytatták tovább a mondanivalójukat. Az nem érdekelte őket, untat-e a téma, figyelek-e, inkább beszéltek tovább, lelkesen, csak, hogy ne szólaljak meg és ne romboljam le a gondosan építgetett és cifrázgatott önbecsülésüket. Nem megismerni akartak, hanem ölelgetni. 
Tehát, ha valaki azt mondja, szép vagy, még mindig felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg? Tényleg így gondolod? Az alakom tetszik, vagy a mozdulataim? A szemem tetszik, vagy amit sugároz? A hajamat tartod szépnek, vagy ahogy utánam libben, mikor lépek? A lábam tetszik, vagy ahogy járok, könnyedén, táncosan? Az arcom szép, vagy az érzés, amit benned kelt, mikor rádmosolygok?
Ha választásra kerül a sor, biztosan azt a fiút választom, akinek a gondolatok második része jár a fejében.
A szépség relatív, tudod? Mindenki szép. Te is gyönyörű vagy. Igen. Engedd ki a hajadat, rúgd le a cipődet, vedd fel a kedvenc ruhádat, és fuss mezítláb a fűben, érezd magad jól, érezd magad gyönyörűnek! Akkor tényleg azzá válsz, mert belülről szépülsz meg, a szemed szikrázni fog, a hajadon játszik majd a fény, mozgásod könnyed lesz, keceses, légies. Majdnem minden a hozzáállás kérdése. Ami pedig nem, azon a hajkefe és az alapozó.
Tudod, nagyon sokáig utáltam az alakomat. Mindig is vékony voltam, túl vékony. Volt egy fiú, nagyon szerettem -legalábbis akkor még úgy hittem-, egyszer azt mondta nekem, olyan vagy, mint macska az úton. Ráadásul az egész osztály előtt, óra közepén. Természetesen mindenki dőlt jobbra-balra a nevetéstől, én pedig ültem a székemen, piros arccal, megalázva, és visszatartottam ugyan a sírást, mégs ordítani szerettem volna. Akkor kezdtem el enni. Úgy értem, igazán enni. Mindent megettem, amit elém toltak, sőt, még repetáztam is belőle, szinte erőszakkal tuszkoltam le a torkomon az ételt, olyanannyira változtatni akartam magamon- Ám, ha a tükörbe néztem, ugyanazt láttam, amit addig - sápadt, a vékonynál is vékonyabb lányt, a fenekén lógó nadrágban, maximum pár centivel magasabban, mint azelőtt. Szerettem volna leköpni magam. Szürkének, jelentéktelennek éreztem magam a túl bő farmerjaimban - szoknyára gondolni sem mertem -, a felsőkben, amik sosem stimmeltek mellben. Futni kezdtem, hátha izmokat növesztek, lesz legalább egy kis fromája a lábamnak, hullahoppoztam tévénézs közben, lefekvés előtt minden este lenyomtam 10 fekvőtámaszt. A hasamra ugyan összeszedtem néhány felsejlő kockát, de a kezeim továbbra is úgy álltak ki a vállamból, mint két odaragasztott hurkapálcika. 
Az evés folytonos erőltetésétől rossz volt a közérzetem, lépten-nyomon szerettem volna sírva fakadni. Akkortájt került a kezembe egy újság, tele cikkekkel a különböző fogyókúrákról. Olvastam, ámultam, és döntöttem. Miért akarnék megszabadulni az alaktól, amiért más nők annyira küzdenek? Mindenki bassza meg! Ha így nézek, így nézek ki, ha nem tudok változtatni, hát nem változtatok, de igazából miért is kéne változtatnom? Azért, mert egy nyegle kamasz beszólt a lapos mellkasomra? Kit érdekel? Pamela Anderson-mellek nélkül is jól nézek ki! Szép a hajam, szép a szemem, értelmes vagyok - és ennyi bőven elég. A ruhákból be lehet venni, a tartásomon lehet javítani, a közérzetem pedig rajtam múlik.
Azóta sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Elhatároztam, hogy szeretni fogom magam, és persze, mindig is lesznek olyan részek a testemen vagy a személyiségemben, amikkel nem leszek teljesen elégedett, de tudjátok, mit? Senki sem tökéletes. Miért törekednék a lehetetlenre? A tökéletlenség a maga rendezetlen valójában sokkal szebb, mint a letisztult, kínosan rendes tökéletesség. Mióta így gondolkozom, sokkal többen fordulnak utánam az utcán, mosolyognak rám a metrón, villamoson (igen, néha még túl soknak is találom a jelentkező hímek számát). Úgy járok-kelek, mint aki elégedett az életével, a helyével a világban, és ezt mások is látják rajtam, jobb kedvre derítem őket. Most már, ha azt mondják, szép vagyok, akár el is hiszem nekik, hogy tényleg azt látják, amit szeretnék ha látnának. 

Remélem, volt, aki elolvasta "szenvedéstörténetem", és legalább elgondolkozik rajta, elégedett-e azzal, aki és ami, és ha változtatni szeretne magán, biztosan megéri-e azt változtatni? Ne felejtsétek, gyönyörűek vagytok. 

Morálfogyatékos társadalomban élünk. Éppen ikonokat kerestem, bár igazából nem is értem, miért, mert úgysem tudom őket használni sehol, mindegy, a lényeg, hogy rátaláltam ezekre. Rögtön eszembe jutott a németóra, amikor arról beszélgettünk, szerintünk engedélyezzék-e a meleg pároknak az adoptációt. Úgy emlékszem, én voltam az egyetlen, aki rögtön azt vágta rá, hogy igen, és emlékszem, mennyire elborzadtam és megrökönyödtem azon, hogy ezt mások miért nem gondolják így. Mi a baj a társadalommal? Miért ütközünk meg mindenen, ami más? Miért nem képesek a legtöbben elfogadni a melegeket? Iga, hogy Magyarországon az egy főre jutó bunkók aránya kettő, de attól, hogy seggfej, gondolkozni talán még tud. Egyszerűen nem bírom felfogni, miért nem rohadtul mindegy neki, hogy mások kit látnak szívesen az ágyukban. Vagy az asztalukon, a mosogép tetején, a zuhanyzóban, ha már itt tartunk. Mire fel eza képmutatás? Mert mutassatok nekem pasit, aki nem indul be, ha két lány nyalogatja előtte egymást. Persze, az ő szemülben fordítva ez nem működhet. Mégis mitől félnek? A melegek nem fognak hozzájuk közelíteni, mert érzik rajtuk, hogy ők nem mások. Nem? Nekem mindig úgy tűnt, mintha megéreznék egymáson az ilyesmit. És miért kínos ez az egész? Mi rossz van abban, ha az ember ebből is szeretne egy kicsit, meg abból is? Ha most azt mondom, hogy igen, én is szeretném egyszer kipróbálni a szexet egy másik nővel, csak hogy tudjam, milyen, valószínűleg kiakad a tisztelt olvasóközönség. Mégis miért? A szadomazo szex az rendben van, persze, ha az ágyhoz kötöznek, az is rendben van, azért nem ítélnek el, de ha már a saját nemedből szeretnél valakit viszont látni a saját ágyadban, az már bűnnek számít. Miért? Miért szólnak egyáltalán bele, milyen jogon ítélkeznek mások felett? A melegek sem szólják le őket, amiért ők heterok, pedig nekik az a természetellenes. Én se mondom meg senkinek, hogy szerintem ne tejföllel edd a salátádat, hanem majonézzel.
Az örökbefogadást meg egyszerűen tényleg képtelen vagyok felfogni. Miért gondolják, hogy a meleg párok rosszabb szülők, mint bármelyik mások páros? (Sőt, el kell mondanom, szerintem a melegek még sokkal szeretőbb szívűek és odaadóbbak, mint bárki más.) Ugyanúgy szeretni fogják a gyereket, ha lehet, akár még jobban, és ha megvan a biztos jövedelmük, a gyerektartáshoz megfelelő életkörülményeiknek, akkor miért ne? Attól félnek talán, hogy a gyerek "eltanulja a rossz példát"? Akkor hadd világosítsak fel mindenkit. A homoszexualitás nem döntés kérdése. Genetika. Egy nyúlvány túl hosszúra nő az agyban, és nyom valami ideget, én úgy tudom, de javítsatok ki, ha tévednék. Akkor pedig milyen példát lát a gyerek? Azt, hogy apu és apu vagy anyu és anyu boldogok együtt, és szeretik egymást? Ebben van valami rossz? Persze, hogy nincs. Az lehet, hogy nem könnyű kislánynak lenni két meleg apukával, de akkor is könnyen található egy anyapótlék, mondjuk a szomszéd néni vagy apu húgának/nővérének a személyében. (Bár köztudott, hogy a melegek értenek a ruházkodáshoz, sőt, szerintem még sminkelni is megtaníthatnák a lányt, de ezt most ne feszegessük.) Szerintem tehát semmilyen okot nem sikerült találnunk arra, miért is ne fogadhatnának örökbe egy csemetét. Szerintetek?
Én tényleg szeretném, ha leírnátok a véleményetek, mert szerintem ez fontos, egyre fontosabb, és ha egyre többen és többet gondolkodnak rajta, egyszer talán sikerül elérni, hogy a melegeket is ugyanúgy befogadja a társadalom, mint bárki mást. Végül is, a nőknek is csak sikerült kiharcolni az egyenjogúságukat, nemde?