Másnak is feltűnt már, hogy a bejegyzéseim címének általában semmi köze ahhoz, amit utána írok? Bah, nevermind. Guess what. Hoztam nektek egy fanfiction részt. Hm, mit is mondhatnék róla. Anélkül, hogy lelőném a 'poént', semmit, maximum azt, hogy wordben többnek tűnt. Ami azért fura, mert ott is 8as verdanával írok. Különös.

Előző életemben pedig szerintem valami bagoly lehettem, ugyanis betegesen imádom a baglyos dolgokat. Úgyhogy ha valaki szeretne megajándékozni valamivel, minden, ami bagoly, jöhet. Hülye. Minek ajándékoznátok meg engem? Hacsak nem vagytok beteges rajongóim, de akkor elég, ha levelet küldtök. Megint túl sko hülyeséget beszélek. Ez a harmadik bögre kávém hatása. Inkább megyek és kiélem a hajlamaimat a Sims-ben, mondjuk vérfertőzök vagy legyilkolok egy családot feszültséglevezetésképpen. Hallottatok már olyan hülyeséget, hogy tesidolgozat? Csak mert holnap írunk egyet. És be kellett magolnom az összes téli és nyári olimpiát évszámmal és helyszínnel. Olimpikonok, bekaphatjátok. Najó, tényleg megyek, mielőtt még valami háborút robbantok ki a sportrajongók és köztem.  Csókjaim. 

Nevezzük őket egyszerűen Rómeónak és Júliának. Vagy Trisztánnak és Izoldának, Hamletnek és Opheliának, Anyeginnek és Tatjananak, Szimbának és Kiarának, Susie-nak és Tekergőnek. Vagy Wendy-nek és Péternek. A lényeg, hogy a nevekből rájöjjünk, mi vonzza, húzza, fűzi őket egymáshoz.

Wendy szereti azt hinni magáról, hogy valamiben más, mint az átlag. Hisz abban, hogy nincsenek véletlenek, viszont létezik a szerelem első látásra, hisz az álmainak, hisz a színek és a szavak jelentőségében, hiszi, hogy fekete, sárga szemű macskája, akit sosem lehet megsimogatni, egy elvarázsolt herceg.
Péternek nincsenek illúziói önmagával kapcsolatban. Régebben talán voltak - különlegesnek hitte magát a neve, a családja, a származása miatt -, de mára már levetkőzte őket. Legalábbis ő ezt hiszi, ezt szeretné hinni, de persze sosem lehet levetkőzni semmit, és minden ott van szépen mélyen eltemetve a többi szeméttel együtt a lelke, tudata mélyén. Abban hisz, hogy ha bulizik, sikerül mindentől megszabadulnia, új, friss, feszes, csábító kalandokra szert tennie, és elég csinos lányt fűzöget ahhoz, hogy bármelyik az övé lehessen.

Wendy szereti szépnek érezni magát. Nagyon odafigyel arra, mit húz magára, túlcsorduló szekrényének válogatott lakói közt mégis sok ellentmondást talál az ember. Szeret szoknyát húzni, annak ellenére, hogy utálja, ahogy olyankor a férfiak perverz vigyorral tetőtöl talpig végigmérik. Mégis felveszi, mert tudja, hogy az a brómos hatású, borostyánszín szempár is ugyanolyan megelégedéssel és titkolt büszkeséggel svenkel végig formás lábain, ahogy a többiek.
Péter szereti azt a látszatot kelteni, hogy nem fordít nagy gondot a megjelenésére, azonban legalább kétszer cseréli le pólóját indulás előtt naponta, háromszor szántja át haját a hajkefével, hogy aztán ujjaival újra összeborzolhassa, és roppant kritikusan, behúzott hassal méregeti magát a tükörben. Mosott kék farmer, semleges színű, feltűnő mintás pólók, telente kapucnis kardigán a hideg ellen - egyszerű és jelentéktelen, gondolnánk, pedig számára minden pólónak külön jelentése van, és különös szeretettel viseli azt, amit az első látásra hűvös, tisztán csillogó kék szempár mosollyal nyugtáz rajta.
 

Wendy szereti a zenét, és habár fennhangon hangoztatja, hogy semmi érzéke hozzá, Péter mindig is úgy érezte, tudna ő énekelni, ha akarna. Wendy mindent szeret - szereti a kifinomult, klasszikus zenét; a kesernyés hangon síró, édes balladákat; a ködösen, hűvösen simogotó alternatív dallamokat; szereti a citrusillatot árasztó egynyári slágereket. 
Péter szereti, ha a dob és a basszus dübörgése diktálja szíve dobogásának ütemét, szereti, ahogy ennek hatására a vér úgy lüktet és száguld az ereiben, mint a dühös, viharos szél, ami ledübörög a hegycsúcsról a völgyig, házakat dúl fel, aztán továbbsiet, és folyópartokat, strandokat hoz létre. 

Wendy és Péter érzi, hogy valami van a levegőben. Wendy biztosan tudja, bár kételyei sokszor okoznak neki kibírhatatlan migrént. Péter inkább csak sejti, és nem tudja, miért kell esténként a csillagokat bámulnia, hogy végre-valahára el tudjon aludni. 
Wendy és Péter érzi, hogy valami egymáshoz fűzi őket, és hiába akarnának vagy próbálnának szabadulni, egyre inkább közelebb görgeti őket egymáshoz a fonál szorosabbra húzásával. Érzik, ahogy a fullasztó, aranyszín fonál egyre jobban körülfogja őket, egyre közelebb préseli egymáshoz testüket, már a nyakukat is befonja, eléri szájukat, orrukat, a szívük kétségbeesetten dübörögve akar kitörni mellkasuk csontbörtönéből...
Aztán elmúlik. Wendy és Péter egymás szemébe néznek, és bár Péter szinte rögtön elkapja a pillantását, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, mindketten tudják, hogy így kell lennie. 
Mondják, az ember sorsa előre meg van írva, előre eldöntötték, mennyi öröm és üröm lesz életében, ki fogja rózsával, és ki fogja undok, csípős csalánnal megajándékozni.
Wendy és Péter érzi, hogy a végzet egymásnak rendelte őket. Wendy biztosan tudja, hogy egyszer, valamikor, valahogyan majd egymás karjában leli őket a felkelő nap, és vár, kezdetben türelmesen, aztán egyre türelmetlenebbül - de vár. Péter még csak sejti, bár kezdi észrevenni, hogy gyakrabban nézeget képeket a mosolygó Wendyről, mint kellene, és hiába küzd ellene, beleopja magát az álmaiba, hangja, mosolya bekúszik a gondolataiba. Aztán ő sem küzd. Élvezi, ahogy Wendy a lénye részéve válik.
Türelmesen várják, mikor sodródhatnak végre egymás karjaiba. Mert így lesz, ehhez nem fér kétség. Hiszen a sors elől senki sem menekülhet.

Szerintem a facebook megöli az emberi kapcsolatokat. Ha tetszik valaki, nem bámulod egész nap, vagy hívod el moziba, miért is tennéd, mikor bökdösheted is fb-on? Nem hívod át a barátnődet, hogy nézzétek meg, hogyan sikerültek a tegnapi képek, mert úgyis látja majd fb-on. Ha barátra/barátnőre teszel szert, nem az az első, hogy elmondod a barátaidnak, hanem kirakod fb-ra, hadd irigykedjen, kommentáljon, lájkoljon és gyűlölködjön mindenki! Persze az is fontos ám, kivel vagy párkapcsolatban, hadd lehessen (természetesen a fb-chat keretein belül) pocskondiázni a szerencsést. Naponta 5 kvízt töltesz ki arról, kövér vagy-e, nem vagy-e, és lehetőleg olyan megjegyzéseket fűzöl hozzá, hogy :$ :$. Hülyeségeket kérdezel meg az alkalmazásoktól, és lassan tényleg elhiszed, hogy ha a fb azt mondja, tényleg Apornak hívják életed szerelmét. Ha látogatóban vagy valakinél, és megkérdezi, mit csináljatok, szinkronban felcsillanó szemekkel ordítotok, hogy FACEBOOKOZZUNK!
A lájkol, posztol, diszlájkol szavak igévé váltak, és nincs nagyobb problémád, minthogy milyen szar is az új fb-adatlap. Naponta, vagy óránként kiírsz valami hülyeséget állapotnak, és percenként frissítesz, hátha van új eseményed vagy bökésed.
Tényleg így akarsz élni?

Most adom itt az emberi kapcsolatok védelmezőjét, pedig én is ugyanúgy sodródom az árral. De tudjátok, a zseni értelmezni is tudja a körülötte lévő világot. Vagy nem. Egyéntől függ.
Egyébként elvagyok, mint hal a vízben - újévi elhatározásokon agyalok (olyanokon, hogy rendet tartok az íróasztalomon, nem rágom a körmömet, és végre leszoktatom a szívem arról, hogy egy seggfejért dobogjon, aki másfél éve nem volt képes hozzámszólni), süteményeket sütök, filmeket nézek, könyveket olvasok, simsezem, és persze írok. Bevallom, megint elkezdtem egy új történetet. Úgy látszik, ez valamiféle mánia nálam, hogy időről időre 3-4 történetbe is belekezdek, aztán egyiket se folytatom vagy fejezem be. Persze csak idő kérdése. A Sommert is befejeztem egyszer. Nem is vagyok büszke rá, dehát na. Nem minden 14 éves ír mélyenszántó szépirodalmi műveket. És amint saját példámon látjátok, a 16 évesek sem. Pff pedig milyen öregnek és sokat látottnak érzem magam néha! Remek pszichoanalízist lehetne rólam írni.
Írok itt össze-vissza és azt sem tudom, mit. Ezt teszi az unalom. Meséljetek. Milyen volt a karácsonyotok, mentek-e valami vad partira szilveszterkor, lesz-e, aki megcsókoljon éjfélkor, hiányoljátok-e a nyarat?
Csók, Lilia

 Nézem a szemed, az aranyba játszó, barnás ékszereket, hosszú, koromfekete pilláidat, ahogy keretbe foglalják lelked portréját. Nézem a szemed, és már nem magamat látom pupilláidban visszatükröződni.
Más lettem. Olyanná váltam, amilyennek te akartál, olyanná, mint a párna, ami már felvette fejed formáját, és esténként hűvösen simogat a selyme. Én lettem a kávé, ami reggelenként elindítja a napod, én lettem a kabát, amit hideg ellen magadra kapsz, az alkohol, amit démonaid elűzése végett töltesz magadba. Én lettem a kényszer, ami megfelelni ösztönöz, én szépítettem meg felragyogó mosolyod.
Nézem a szemed, és nem találom magamat. A lányt látom, aki bolondulásig szeret, aki ebbe maga is beleőrült, belerokkant, belefáradt, belesavanyodott, beleszürkült. Látom a lányt, aki hajnalonta könnyekkel a szemében ébred, ha nem simulsz hozzá - márpedig te sosem vagy ott. Látom a lányt, aki bármire hajlandó lett volna, hogy a tiéd lehessen, és így vesztette el önmagát. Aki mindig ott lett volna, ha szükséged van rá, de te sosem mesélted el neki, mi bánt. Aki ült volna otthon, csendben, és molyossal az arcán várta volna, mikor érsz haza, hogy meglephessen a terített asztallal. Aki, bármi is történt volna, mindig boldogan bújt volna hozzád. 
Még esélyt sem adtál rá.

Keresem a lányt, aki mindig mosolygott, mindenki szerette; de csak azt látom, aki otthon ül, egyedül, elkeseredve.
Keresem a lányt, aki biztos volt magában, és tudta, mire képes; de csak azt látom, aki véresre harapdálja kiszáradt ajkait kételyeiben.
Keresem a lányt, aki szép volt, és ragyogott, mert ezt tudta is magáról; de csak azt látom, aki mindennap fintorogva áll a tükör előtt, mert sosem lett elég jó neked.
Keresem a lányt, aki mindent pillanatok alatt megtanult, magába szívott, mint a szivacs; de csak azt látom, akinek memóriája és gondolatai csak a téged ábrázoló képekkel vannak tele.
Keresem a lányt, aki voltam - de csak azt látom, akivé miattad váltam.
Keresem magam - de már csak téged látlak. 
Csak téged.

 Hoztam egy új történetet. Igen, tudom, hogy a többit sem folytatom soha, de ehhez most kedvem volt. Régen kezdtem, az első két-három fejezet még olyan 2 éve íródhatott, de most volt kedvem ahhoz, hogy tovább írjam. Egyelőre az első fejezet került fel, ha tetszik, akkor jön majd a többi is. Ezt nem tervezem olyan "hosszúra", mint a többit, és olyan csöpögősre sem, bár az eleje pont olyannak tűnik. Majd meglátjuk. Élvezzétek a hóesést. És ugdossatok seggbe, hogy már megint itt pötyögök, ahelyett, hogy spanyol TZ-re tanulnék.