Vannak napok, amikor semmi sem segít - sem a jó könyvek, a jó versek, a jó kaja, a család, a barátok, a zene. Vannak napok, amikor szinte fizikailag képtelen vagyok kikelni az ágyból, és nekikezdeni a napnak. Mert ugyan minek. 
Még csak két napot jártunk iskolába, és már a padlón vagyok. Persze, tudom, mi - helyesebben, kik - az oka, és milliomodszor is elátkoztam már a napot, mikor lepötyögtem azt az első négy betűt s-z-i-a. Nem kéne, hogy bántson a dolog, persze mégis bánt. Nem egyszerűen bánt, két tenyeréd a mellkasomra szorítva dönt hanyatt, és én újra nyakig süppedek önmagam és a világ utálatába. Pedig boldognak kellene lennem - vannak barátaim, úgy néz ki, év végéig meglesz a felsőfokúm, a családdal is minden rendben, nyelvtanuással pláne, ráadásul én vagyok a suliújság új főszerkesztője, rohangásznom kellene ide-oda, fel és alá, szervezkedni, és jegyzeteket körmölni, és telefonos interjúkat bonyolítani, üzeneteket küldözgetni. De az ember mindig akkor tud a legboldogtalanabb lenni, amikor a legboldogabbnak kellene lennie. Ilyenkor azt érzem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha az egész életemet egyszerűen csak kiradírozhatnánk a világból, mintha sosem léteztem volna. Finito.
Azt mondják (és higgyétek el, rettenetesen szeretném elhinni, de még mennyire), hogy egyszer majd túl jutok rajta, egyszer majd úgy nézek vissza rá, hogy igen, te voltál az, aki miatt évekig úgy éreztem magam, mint giliszta a túrabakancs talpa alatt, kösz, hogy miattad utáltam magam éveken át, de nem baj, átvészeltem, megbocsátok. Én viszont túlságosan jól ismerem magam ahhoz, hogy higgyek ebben. Valószínűleg 60 vagy 70 év múlva, ráncosan, kerekesszékben ülve, hihetetlen vastagságú szemüveggel a szememen, alig pár szál hajjal a fejemen, foggal a számban, sipítássá fakult hangon is azt válaszolom majd:
- After all this time?
- Always.

Kassák Lajos - Két pont között

Megbeszéltük életünket
távolból szóltál
s a tenger hullámai felmutattak.

Emlékeim az ajtó résein
szűrődnek át
s a tükör gyűlölködik.

Milyen kimeríthetetlen
milyen betölthetetlen ez az idő.
Fejem felett
mintha egy galamb lebegne
vérrózsával a begyén
s te nem láthatsz engem.

A tegnap és a tegnapelőtt oka mindennek
az átlyuggatott házak
a széthányt papírrongyok
a halottak elkerülhetetlen árnyéka
a kutyák
amint patkányokra vadásztak
egy borbélycégér nyikorgása a szélben
egy megsebzett torony
keresztje a sárban.

Mozdulatlan állok ott
ahol éjféltájt elhagytál
ígérettel a szádon.

Miért zártad be az ajtót
amin kiosontál.
Hogyan nyújtsam át ajándékom
szívedet és a szívemet
amint egy párna ráncai közt
alszanak.

fillérekért vásárolt új darabok a ruhatáramba a new yorkerből ~  végre megérkezett, kék martens bakancs (mikor nagybátyám meglátta, lenácizott) ~  ajándékátadás ~ képkeretvásárlás ~ a magassarkúban járás gyakorlása, nehogy az ember beégjen évnyitón, ahol tarlós fog beszédet mondani ~ hatalmas bögre tejeskávé estére ~ 8B-s ceruza és szénceruza ~ színes kis üvegfűszertartók a konyhába ~ ajándékba kapott vegetáriánus szakácskönyv és tahini (ezer éve keresem!) ~ új flash játék: Delicious - Emily's Childhood Memories & The Tiny Bang Story (igen, ilyen hülyeségekkel foglalkozom, ha épp ráérek) ~ 5-ös lecke befejezése a holland nyelvkönyben - Hij heeft vaak hoofdpijn. Hij kan zijn e-mails vandaag niet lesen. ~ új Misfits rész estére ~ Stephen King - A setét torony II ~ mézes-mentás csicseriborsósaláta vacsorára  

Recept, mert megint lelkesebb vagyok, mint kellene:

Hozzávalók: konzerv csicseriborsó, Eisberg saláta mix, vágott menta, vágott (vagy szárított) rozmaring, méz, mustár, ecet, olívaolaj, só, bors

A csicseriborsót csepegtessük le, majd úgy 2 dkg vajon és egy ek mézben egy serpenyőben pirítsuk meg, amíg szép aranybarnák nem lesznek (és milyen illata van közben, mmm). Miközben hűl, elkészíthetjük az öntetet: igazából egyéntől függ, mennyit készít belőle, mennyire szereti, ha tocsog a saláta az öntetben, de a lényeg az, hogy két rész olívaolajat, egy rész ecetet, és egy kevés mustárt tegyünk bele. Sóval, borssal ízesítjük. Egy nagyobb csokornyi mentalevelet apróra vágunk, és a saláta mix-szel együtt egy tálba szórjuk. Egy kevés rozmaringot is adunk hozzá, hozzátesszük a mézes csicseriborsót, összekeverjük, leöntjük az öntettel, megint összekeverjük, és már ehetjük is! Családom maradék csirkemellet is tett bele, én, a fekete bárány, sajtkrémes pirítóst ettem hozzá. Ha valaki megcsinálja, jó étvágyat hozzá, és zárásként még annyit, hogy Stahl Judit receptjét fejlesztettem tovább, akit egyébként gyűlölök, de ez igencsak jó receptnek bizonyult. Ahányszor csak tehetitek, egyetek csicseriborsót, ne igyatok sörre vodkát, és élvezzétek, ami még a nyárból maradt! Csókjaim.

Döntöttem. Igazából már sokkal régebben, de most jutottam el arra a szintre, hogy úgy érzem, meg tudom csinálni. Mától kezdve nem eszem húst. Igazából már egy-két hete nem eszem, nem is annyira tudatosan, egyszerűen nem kell. Az ok, amiért eddig halogattam az átállást, pedig már legalább két éve kacérkodom a gondolattal, pedig nem más, mint a családom és a barátaim. Annyira ellene vannak, hogy az valami hihetetlen. Még a legjobb barátom is, akiről azt hittem, hogy mindenben támogat (mondjuk nem tudom miért, általában semmiben sem), azt mondtam, hogy csak egy hülye sznob vagyok, azért nem akarok húst enni. Nem, szívem. Azért nem akarok húst enni, mert igenis elhiszem, hogy az állatoknak ugyanolyan és ugyanannyi joguk van a földön élni, mint nekünk. Akárki akármit mond, abban mindenki egyetért, hogy ugyanúgy nem enné meg a macskáját, ahogy, teszemazt, a padtársát sem. Akkor a többi állatot miért kellene? Nem is ez háborít fel. Hanem hogy az ember úgy tekinti, hogy pusztán azér,t mivel ő erősebb (nem is mindig), okosabb (pláne nem mindig), joga van elvenni bármilyen más élőlény életét. Vagy bőrét, vagy szőrét, vagy fogát, ami éppen tetszik. Miért lenne? Én is erősebb vagyok, mint pöttöm osztálytársnőm, mégsem szeretném letépni a bőrét, hogy overállt varrjak belőle, na. És ha ez valakinek nem lenne elég, hogy megértse döntésem, nézze meg ezt a filmet, és életében nem kíván több húst, garantálom. Én 20 percet bírtam belőle végignézni, akkor már úgy zokogtam, hogy alig kaptam levegőt. Ennyit az emberiségről. Emberségről.

Két ujja közé csippentve tartotta cigarettáját, az ablakpárkányon kuporogva bámulta a kinti nyúlós szürkeséget. A párkány szűk volt, a cigaretta pedig olcsó, a legolcsóbb, vigyázva kellett tartania minden szippantásnál, nehogy kiessen belőle az értékes dohány. Fűtetlen lakása hideg volt, utolsó harisnyája egy szórakozóhelyen szakadt ki előző éjjel, kötött, mustárszín pulóvere, amit eddig kifejezetten vastagnak tartott, nemhogy túl vékonynak, túl rövidnek is bizonyult. Nézte az alatta elterülő utcát, az egyszerű, monoton szürke köveket, a pici pontnak tűnő embereket, akik kivétel nélkül ugyanazt a fekete-szürke kabátot viselték, és ugyanazt a kifejezéstelen maszkot arcukon. Arra gondolt, hogy eső nélkül nincsen szivárvány.  Úgy érezte, igazságtalanul keveset látta életében a szivárványt.  Felnézett a mangánszürke égre, és hasztalan keresve rajta a színes égi hadat, fohászkodni kezdett. Azt szerette volna, ha te is éppen így néztél volna fel a felhőkre, kutatva az acélos pamacsok között a válasz után – lesz-e ez még jobb valaha? Azt szerette volna, ha tudnád, hogy szíve együtt dobban a tiéddel, minden pillanatban, hogy vérköreitekben ugyanaz a szív pumpálja életnedveteket, hogy a te szemeden át látja a világot. Azt szerette volna, ha tudnád, hogy minden este te adod fel rá a szoknyát, nyakláncot, te kened ajkaira a rúzst, te segíted fel rá a cipőt. Te folysz a bögréjébe reggelente, mikor kávét tölt, te jutsz be füstként a tüdejébe, mikor rossz cigarettáját szívja, te suttogsz a fülébe, mikor zenét hallgat a buszon, te forralod fel a vizet teájáhot, te simítod ki alatta a lepedőt éjjelente, te fogod két ujjad közé szája két sarkát, mosolyra kényszerítve, te vezeted lépteit séta közben, te, te, te, te. Azt szerette volna, ha tudnád, hogy többé már nincs ő és te, én és ő, te és én.  Ezentúl csak ti vagytok.