Jó, ha az ember olyan emberekkel veszi körül magát, akik tényleg megbecsülik, vagy szeretik őt. Jó, ha az ember úgy sétál be a szülinapján az osztályterembe, hogy süteménnyel, csokival, énekkel és gyertyákkal várják. Ha már úgy indul a napod, hogy a buszon ülve is ünnepeltek. Még dalt is írtak nekem. Kívánhatnék-e ennél többet? Nem, határozottan nem. Csodálatos nap volt, és még egyszer köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám. Felemelő érzés tudni, hogy ennyien állnak mellettem. Annyira elérzékenyültem, hogy ezek után el kell viselnetek egy kis picspam-et a barátaimról, akik tényleg mindig kitartanak mellettem, lebeszélnek, ha hülyeséget akarok csinálni, rám szólnak, ha túl sokat áradozom L-ről (bár erről jó lenne leszoknom, főleg az előbb postolt facebook állapota után), és mindig tetszik nekik, akármilyen hülyeséget írok. Képözön a tovább után, főként azért, mert nem akarom az összes ismerősömet nagyközönség elé tárni. Anna biztosan nem bánja. Neki egyébként ma van a születésnapja, gondoljatok rá szeretettel. Tehát, emberek a képeken! Köszönöm, hogy mellettem vagytok, és szerettek. És nektek is, akik olvastok és visszajártok. Csóközön, és ölelések, L.

Az évek jöttek, mentek, te megmaradtál
Nem csak emlékeimbe, de szívembe
És álmaimba is, mint az orbit rágó, beleragadtál
Most is látom, pólód izmaidat miként fedi be
Unott hangod hogyan simogatja hallójárataimat
Mikor mérges voltál, miként néztem rád szelíden
És hogyan néztél félre, mihelyst megértetted szándékaimat
Nevedet még mindig reszketve ejtem ki,
Még mindig kocsonyás a térdem tekintetedre,
Akkor is, ha tudom, nem engem szemeltél ki
Mégis felkapod barna fejed belibbentemre
Ma már tudom, hogy a sokból te vagy az egyetlen
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis,
Ne hidd, hogy ez csak afféle kölyök-szerelem
És hogy sosem múlik el, ó ne hidd
Mert benne élek minden kiöntött kávécseppben
A párnában, ami éjjelente fejed alá simul,
Minden félregombolt ünneplő ingedben,
Abban is, ahogy más lány rád nézve elpirul
És minden elbénázott tánclépésedben
És minden félszeg tekintetedben
És egész elhibázott életemben
Szeretlek csendben, hangtalan.

Mit szóltok a nyilvánvalóan teljesen béne Juhász Gyula átiratomhoz. Igen, tudom, inkább ne is szóljatok semmit. De olyan régóta motoszkál bennem ez a vers, hogy tényleg muszáj volt már kezdenem vele valamit, különben beleőrülök. Bár az, hogy egész fizikaórán ezt kántáltam a padtársnőmnek, elég őrületnek számít, nem? 
Egyébként olyan régen dugtam ide a képem, hogy komolyan szégyellem magam, plána, amikor látom, hogy átlag 25-ös látogatottságom van (és ez igenis nagynak számít nekem, igen). Ilyenkor úgy érzem, hogy cserben hagyok mindenkit. De nem! Csak az időm kevés. De ezentúl megpróbálom megoldani. Ha egy héten nincsen legalább négy posztom, nyugodtan kövezzetek meg.
Más. Köszönöm mindenkinek, aki szavazott a cikkemre, ugyanis 2011. 09. 28-án benne volt a Metropolban, a plusz rovatban! Leírhatatlan érzés volt. Tudni, hogy egy egész ország olvashatja az ÉN szavaimat - felbecsülhetetlen.
A blog hanyagolásának több oka is van egyébként. Családi problémák, például. Ennyire nem akarom itt kiteregetni a magánéletem, és még a közeli ismerőseim közül sem nagyon tudják, de meghalt valaki a családomból. Hú, nehezebb volt leírni, mint gondoltam. Persze, már elég régen elfogadtam, hogy ez fog történni, és azt is folyamatosan mondogatom magamnak, hogy a testedben 5 helyen lévő daganatokkal és oxigénpalackkal a tüdődön lévők miatt élni szinte már nem is élet, de mégis. Az ember ennek ellenére sem tud elsiklani ilyesmi felett.
A másik a tanulás. Az, hogy matekból jelenleg 2,5-re állok, és emelt matekra (matekfakultációra) járok, nem vet rám túl jó fényt. Az, hogy emelt törin óránként 3 A4-es oldalt írok tele, és már fél füzetem betelt (a vastagabbik fajtából), szintén nem a kevés tananyag jele. Az, hogy angol OKTV-re is jelentkeztem, és egy versenyre még Esterházy Tizenhét hattyúját is el kell olvasnom, és az angoltanárom egy vitaversenyre szeretne elcipelni, az az én túlbuzgóságom miatt van. De ura vagyok a helyzetnek! Esszék, források, térképek, irodalmi idézetek, trigonometrikus egyenletek és költők életrajzai között, de élek. És ezentúl, ígérem, sűrűbben jelentkezem. Addig is, itt egy kép Spanyolországból, ahol éppen boldog vagyok:

 (klikkre nagyobb lesz. és nem, én sem tudom, miért naranccsárga a bőröm.)

 A Metropol hirdetett egy pályázatot, én pedig, rendkívül lelkes révén, meg is pályázom, ezért arra kérek mindenkit, hogy ha arra jár, nyomjon egy lájkot a cikkemre. Megtehetitek itt. Fontos lenne, és nagyon-nagyon hálás lennék érte. Annyira, hogy még halálom után is üldözni foglak hálámmal. Bizony. Egyébként a "Magyar családnál az ivóvíz" című cikk lenne az.

Ha mint haldokló fából új ág, belőled sarjadnék ki én is.
Ha ejtőernyő helyett a te karoddal repülnék.
Ha reggelente te hoznád a kávém, egy cukorral, tejszínhabbal.
Ha tudnád, hogy melyik tusfürdő illatát szeretem a legjobban.
Ha csukott szemmel fel tudnád idézni a szobámat.
Ha tudnád, mit szeretnék ebédre.
Ha fejből tudnád, mikor van a születésnapom.
Ha sosem felejtenéd el, milyennek látlak.
Ha esténként összebújva néznéd velem a Gyilkos Elmék ismétléseket.
Ha megmondanád a véleményed, ha egy ruháról kérdezlek.
Ha képes lennél velem üzletről üzletre járni, egész nap.
Ha egy fárasztó nap után elvinnél a humuszbárba.
Ha esténként három takarót és három homlokcsókot terítenél rám.
Minden más lenne. Tökéletes.

Az ablakpárkányon ültünk, a fizika labor előtt, ahol elég széles a hely két embernek, és elég elhagyatott ahhoz, hogy ez a két ember olyan dolgokról beszélgessen, amit senki másnak nem kell hallania. Talán még nekik sem. Látszott rajtad, hogy igazán rád férne egy szál cigaretta az előbbi kínos jelenet után, ujjaiddal fél percenként túrtad hátra, majd simítottad vissza újra hajadat a  homlokodba. A látvány összeszorította szívemet – egyszer megígérted, hogy sosem fogsz rágyújtani. Persze, már abban a pillanatban megbántad, hogy kimondtad – helyesebben, leírtad -, a te életed nyilván megköveteli. Nyilván te akarsz lenni az új Pete Doherty. Bár tudnál gitározni. Vagy legalább énekelni. Vagy őszintének lenni. Felmutatni bármit, ami emberi.

- Beszélnünk kell – szeded végre össze a bátorságod. Halkan mondod a két szót, nyelved alig súrolja szájpadlásod, fogaidat. Bólintok. Mintha nem tudnám. Mintha nem ezt kellene tennünk, mióta először meredtünk egymás profilképére.

Azt hiszem, nekem kéne kezdenem, hogy enyhítsek kicsit zavarodon. Aztán mégsem teszem. Végül is, nem én kaptam dührohamot, mikor azt mondtam, nem vagyok elég jó. Hogy mihez? Akármihez. Nem én ordítottam világgá, hogy ezt másképp gondolod. Nagyon másképp.
- Szóval, most már tudod – konokul lefelé nézel közben, egyik tenyereddel  tarkódat masszírozod, mintha fájna kimondani. Valószínűleg fáj is. Nekem legalábbis.Bólintok.  Mintha nem tudtam volna a kezdetektől fogva.
- Mondj már valamit te is! – csattansz fel, ideges vagy, szokás szerint. – Mondd, hogy igen, mondd hogy nem, mondd, hogy még mindig, vagy soha…
Természetes, hogy ilyenkor hagy cserben a híresen jó fogalmazókészségem. Persze a lepkék a gyomromban maradnak. Csak két tonnás köveket cipelnek szárnyaikon. Tudtam, hogy meg kell szólalnom végre, bármennyire érzem azokat a köveket a nyelvemen is. Örök vigasztalómhoz, az irodalomhoz fordultam segítségért – hogyan is fogalmazhatnám ezt meg ennél jobban?
- Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, és minden eltévesztett köszönésben, és minden összetépett levelemben, és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Tekinteted megfejthetlen. Persze, mindig is gyűlölted a verseket.
- Bármennyire furcsán is hangzik, azt hiszem, te vagy az én Annám – magyaráztam -, mindegy hogy mikor, meddig és miért nem látlak, vagy éppen miért nem tudok semmit az életedről. Ez nem múlik el.
Arckifejezésed, tekinteted a szívembe égett, kitörölhetetlenül. Azt hiszem, ez az első vers, amit megszerettél.