Dreams can come true, you just have to fight for them.2011.12.06. 17:06, Lilia
Sarah Blasko - All I want

Annyiszor hallottam már életem során, hogy álmainkért küzdeni kell, és minden egyes alkalommal úgy voltam vele, hogy persze, hiszen ha nem teszel semmi érte, miért várod el, hogy tényleg valóra váljanak? Eddig azonban még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy nekem kellett volna szégyellnem vagy rosszul éreznem magam amiatt, hogy kiállok a céljaimért.
Nyitottam egy blogot, mert azt akartam, hogy legyen egy hely, ahova név és arc nélkül írogathatok, és kiürítem közben a fejemet. Ezzel nem bántottam senkit, igaz? Megpályáztam egy cikkhelyet a Metropolban, nyertem - ezzel sem tettem rosszat senkinek. Kitűztem magam elé egy célt, nevezetesen, hogy egy hónap alatt ötvenezer szót fogok írni, megtettem - de ezzel sem ártottam. Hobbiból kezdtem el nyelvet tanulni, mert érdekelet, és sikerült olyan szintre felfejlesztenem magamat, amivel többé-kevésbé elégedett vagyok. Az újságírást választottam művészeti sávként, végigcsináltam, és most az iskolaújság főszerkesztője vagyok. Nyáronmár égett a szemem a monitor fényétől és a szótárak lapozgatásától, de fordítóként dolgoztam. Elmentem egy vitaversenyre, pedig egyetlen porcikám sem kívánta, és most januárban a Parlamentben fogok beszédet mondani.
Eddig úgy tűnt, mintha mindent olyan egyszerűen megkaptam volna az élettől. Német nyelvvizsgát akartam, megkaptam, spanyolt akartam gimiben tanulni, megkaptam, írni, fordítani, stb akartam - megtörtént. Miközben ezeket próbáltam elérni, számtlanszor kerültem kellemetlen helyzetbe, például amikor interjú készítése helyett ey üzenetrögzítővel beszélgettem, mégis megérte. Egyetlen rossz döntést hoztam - azt, hogy nem a magyart, hanem a matekot vettem fel emelt tárgyként, mondván, abból úgysem vagyok jó, majd felfejlődöm. Nem így történt, egyáltalán nem. És most, amikor ezen változtatni szeretnék, másokat is megbántok, és én érzem magamat rosszul, amiért olyan helyzetet teremtek magamnak, ami a jövőm szempontjából előnyösebb számomra. Nem bírok ki még fél évet úgy, hogy minden példába beletörik a képzeletbeli bicskám, és minden egyes órán legszívesebben elsírnám magam, olyan tehetetlen vagyok. És rettenetesen sajnálom azokat, akiket ezzel megbántok, és magamat is sajnálom, mert legalább fél évi magyaranyagot kell bepótolnom, és rettenes, kemény munka lesz, főleg úgy, hogy a matek miatt ott van még bennem egy kis bűntudat - de ezt szeretném csinálni. Bűn az, ha az ember követi az álmait, de közben megbánt másokat, még ha csak egy leheletnyit is? És ha feladja az álmait, valami másba kényszeríti magát, és saját magába döfi bele a rozsdás tőrt? Lehet válogatni.
Society killed the teenager.2011.12.04. 10:44, Lilia

Azt hiszem, a kép magáért beszél. Egyszer majd írok erről egy hosszabb bejegyzést is, fordításokkal, adatokkal, képekkel, meg mindennel - addig is, szeretném, ha megosztanátok velem a véleményeteket ezzel kapcsolatban.
Imperfection.2011.11.29. 19:09, Lilia

Wendy talált mást. Összeillenek, mint két klisének beillő, pirosra festett húsvéti tojás, talán jobban is, mint kellene. A fiú kétoldalt felnyírva hordja a haját, szövetkabátban jár, cigarettázik, és amikor ezt teszi, lehengerlő, lezser eleganciával tartja ujjai között a füstrudat. Sötétkék sálja tökéletesen kontrasztozza barna szemeit, egyébként is, mindig kifogástalan a megjelenése, minden egyes részlet gondosan kigondolva, a szemébe hulló hajtincstől a bőrbakancsáig. Művészfilmeket néz, többnyire spanyolul, svédül, de angolul semmiképpen. Vegetáriánus, és azt sem bánja, ha megszólják miatta, pedig Wendy is sűrűn emlegeti neki, hogy ez olyan luxus, amit csak jómagunk, európaiak engedhetünk meg magunkat. Édesen elcivódnak azon, miért kedveli a lány is inkább a húsmentes ételeket. Képmutatónak nevezik egymást, a fiú nevet, de a lány elhallgat - ő tudja legjobban, mennyire igaza van a fiúnak.
Péter talált mást. Nevetős, szőke, tökéletes alakú lányt, aki nem riad vissza attól, hogy combközépig érő szoknyában táncolja végig az estét, és minden ottlévő hímneművel meghívassa magát egy vodkára. Tökéletes alakú, hajlékony, mint egy macska, az ágyban inkább párduc, és hajlandó összebújva Phineas és Ferböt vagy akciófilmeket nézni. Összeillenek, mint két klisének beillő, piros festett húsvéti tojás. Talán jobban is, mint kellene. A fiú kezd ráébredni arra, hogy ezt így is lehet - nem csak egy napig fenntartani egy kapcsolatot, vagy legalább annak látszatát, hanem folyamatosan, kötöttségekkel vagy anélkül... És lassan, ahogyan a sötétség száll fel reggelente, úgy ébred tudatára annak, hogy nem azt fogta kézen, akit kellett volna.
Wendy és Péter tudják, érzik, tudatában vannak, ott motoszkál szürkeállományok legmélyén, zigereikben, pórusaikban kering - és figyelmen kívül hagyják. Egyszer majd, később, ó, évekkel, évtizedekkel később megbánják majd, és akkor próbálják majd felépíteni, amit annak idején félbehagytak. Ahelyett, hogy már most elkezdenék egímásra rakosgatni életük törékeny, faillatú gyufaszálait, vigyázva, nehogy önmagába omoljon a gondosan felépített torony; aztán egyenként húzva ki a szálakat, figyelve, mennyi kell, hogy összedőljön. Még elkezdhetnék. Még megtehetnék, még megpróbálhatnák, még nem lenne muszáj figyelmen kívül hagyni a másikat. De nem tesznek semmit. Várnak. Hiszen a másiknak kellene előbb lépnie.
An amazing experience.2011.11.28. 19:00, Lilia

27 nap, 51320 szó. Megcsináltam! Amíg nem próbálsz ilyesmit, addig nem is tudod, mennyire felemelő érzés tudni, hogy véghezvitted, amiről az elején úgy gondoltad, sosem fog sikerülni neked. Akinek idén nem sikerült (még van két napotok! :D), az most se búsuljon, júniusban jön a Camp NaNoWriMo! Áprilisban pedig forgatókönyvíróként kamatoztathatjátok a kreativitásotokat. Hamarosan jelentkezem valami igényesebb, és főként kreatívabb bejegyzéssel, ígérem, egyelőre csak ennyi telik tőlem. Tudom, hogy akkor szép az élet, ha zajlik, de kissé túlságosan is felgyorsult mostanság számomra a tempó.
Never again.2011.11.21. 18:31, Lilia
Oren Lavie - Her morning elegance

Az esőfiú megesküdött, hogy soha többé nem fog mosolyogni. Szemei mindig az óceánt táplálták múltjának könnyeivel, szíve pedig sötét volt és zárva tartotta mindenki előtt, aki segíteni akart volna neki. Világa olyan zord és sötét lett, hogy ha egy emberekkel teli szobában állt, az emberek elmosódtak körülötte, és a gitárok sem játszottak már többé.
Így amikor napfénylány megismerte esőfiút, egy pillanatra az egész világ megtorpant és elhallgatott. Az apró balkonon, ahol csak két embernek volt hely, a napfénylány megkérdezte esőfiút:
- Mikor mosolyogtál utoljára?
Az esőfiú egy pillanatra megrémült a ténytől, hogy valaki hozzászólt, de erőt vett magán, és mégiscsak válaszolt.
- Azt hiszem… talán tíz éve.
- Azért, mert valaki összetörte a szíved?
- Azért, mert többen is összetörték a szívemet.
- Oh.
A lány egy pillanatra elhallgatott, aztán megint felnézett, szemiben mintha táncot jártak volna egymással gyémántok és a csillagok.
- Csak azért, mert valakik összetörték a szívedet, még nem jelenti azt, hogy a saját történeted főhőseivé kell válniuk.
- Sosem én voltam a történetem főszereplője. Talán nincs is olyanom.
- Mindenkinek megvan a maga története.
- Nekem nincs. Talán volt. De most már nincs.
- De van. Csak arra érdemtelen személyekre pazarolod.
A fiú végre felnézett, arca zavarodottságot tükrözött.
- Hogy mondhatsz ilyet?
A lány elmosolyodott.
- Mert valahol van valaki, akinek az élete megváltozott attól, hogy találkozott veled.
- Nem tudhatod biztosan – horkant fel a fiú gúnyosan.
- Dehogynem. Mert mindegyikünk megváltoztatta már valaki életét. Még a legapróbb, legjelentéktelenebb, legösszetörtebb is közülünk.
- Hogyan?
A lány gyengéden kezébe vette a fiú kézfejét.
- Azzal, hogy élünk. Minden egyes izomrost bizsereg benned, lélegzik, és forog, mint kisgyermek a bölcsőjében, békés álomba merülve. Talán nem élvezed mindennap… talán utálod is… de a fenébe is, legalább élsz!
És ígérete ellenére – tíz éve először, esőfiú végre elmosolyodta magát.
(a történet fordítás, eredeti itt.)
|