Feltűnt-e már, báránydrágám,

Hogy a legrosszabbak mindig,

kivétel nélkül, az énekórák?

Talán a tükrök miatt van. Nem tud ellenállni szívem-szemem, ha egyszer mindig és mindenhol láthatlak. A nyakad és a póló hátának találkozását. A mozdulatot, amivel felkapod a fejed, ha érdekeset, vagy fontosat hallasz. A karodat, ahogy a szék karfáján nyugtatod. Ujjaid, ahogy a tollal játszadozol. Vagy ajkaid, ahogy a tollad rágcsálod. A pillantás, amivel lopva végigmérsz. Ahogyan félrehajtott fejjel fülelsz, hogy kihalld énekhangom a többi közül. Ahogy befeszíted összes izmodat, ha látod, hogy feléd sandítok. Hogy minden egyes alkalommal azt hiszem, szeretsz. Hogy aztán újra csalódjak. Hogy az iskolaépületből kilépve azt lássam, ahogy a koszos téglafalnak dőlve más száját csókolod.