Szabó Magdától mindezidáig csak az Abigélt olvastam, és a fejemben Szabó Magdához valami kedves, könnyed bohókás stílust kapcsoltam, amit az ilyesfajta lányregényektől az ember várna. Tudtam még róla, hogy állítólag Sophie Marceau kedvenc írónője, bár sosem értettem, hogyan tudja ő a regényeit olvasni; hogy a Régimódi történet olyan családregény, ami a saját családjáról szól; és hogy a Tündér Lala nagyon is kedves gyerekmese. Ennyi. Így kezdtem hát neki a könyvnek, és bevallom, hihetetlen meglepetést okozott a regény.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám különleges. Valószínűleg az egyik legkülönlegesebb regény, amit eddig olvastam. Nehéz megállapítani, hogy miről szól, mert tulajdonképpen mindenről. Mindent bele lehet olvasni, és bele is kell. Egy kedves barátom egyszer azt mondta nekem, hogy a lehető legtelítettebb, legteljesebb dolog a teljesen üres, fehér papírlap – mert abban minden benne van. Így van ez ezzel a könyvvel is. A cselekmény megy előre, olykor hátra, vagy magad sem tudod, merre, és saját magadnak kell belelátnod a miérteket a sorok közé.

Sokáig én magam sem tudtam, miről is szól a történet tulajdonképpen, és ebben a regényben pont ez a csoda – olyan lassan bontakozik ki, mint a virág, amikor először nyitja ki szirmait. A sokáig névtelen főszereplőnk, Eszter életét követhetjük végig, egészen a kezdetektől. A történetben szerepet kap egy másik lány, Angéla, akit Eszter a kezdetektől fogva gyűlöl, hiába szereti őt valami különös okból Angéla. Eszter utálja Angélát, talán azért mert éppen az ellentéte mindannak, ami ő – Eszter családja hihetetlenül szegény, édesapja beteges, és ő végzi az összes munkát a házban és ház körül, mivel anyjának vigyázni kell az ujjaira, hogy zongoraórákat adhasson, és a befolyt összegből gyógyszert vehessenek a betegeskedő apának, akit mindketten rajongásig szeretnek. Angéla azonban mindentől meg van kímélve, Angéla gyönyörű, Angéla gazdag, Angéla hihetetlenül finom és önzetlen lélek, Angélát mindenki szereti. Látszatra még a családjában is minden rendben van, hatalmas házban élnek, apját megbecsülés övezi a kis városban, szóval szinte tökéletes az élete. Bátyja egyik erdei vadászata során kis őzet talál, és elhozza Angélának, akinek az őz lesz új kedvence és ajnározottja. Eszter pedig emiatt talán még jobban gyűlöli Angélát.
Nehéz lenne megmondani, mi az alapvető konfliktus a regényben, de mindenesetre abban biztos vagyok, hogy itt kezdődik, gyerekkorukban. Ebben a néhány oldalban minden benne van; elfacsarodott szívvel gondolunk arra, mennyire igazságtalan is az élet, hogy az egyenlőknél mindig vannak egyenlőbbek, és néhány gyermeknek mennyire hamar fel kell nőniük, és szembesülni mindennel, amit ez a rettenetes világ nyújtani tud. És hogy mennyire helytelen az, ha mindentől megkíméljük gyermekünket, miközben azt gondoljuk, ezzel óvjuk őt; de nem, senkit sem lehet mindentől megvédeni. Az embernek előbb-utóbb magától kell rájönnie arra, hogy a világ ocsmány, egyes emberek pláne, és ha sikereket akarsz elérni, neked is ehhez kell igazodnod. A saját utadat magadnak kell végigjárni, nem kövezhetik ki talpad alatt helyetted mások.

A történet a két lány felnőtté válása során talán még izgalmasabb lesz, van itt minden, ami egy jó regényhez kell – színészet, a varázslatos színházi kulisszák, budapesti látképek, színészalakok, írók, barátok, család, és egy hatalmas, mindent megrengető és gyökerestül felforgató szerelem.
A regény hihetetlenül megrázó, olyan érzelmeket ragad meg vagy elevenít fel, ami mélyen az ember húsába vág, miközben olvassa, és arra készteti, hogy folyamatosan analizálja közben magát. Egyszóval, Az őz valószínűleg az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam, eddigi olvasmányaim közül talán csak a Száz év magány tudja felülmúlni, de mindenképpen benne van a legjobb 15-ben. Ha Szabó Magda többi regénye is ilyen, akkor ezentúl többet kell tőle olvasnom. Megérdemel egy 10/10-et, higgyétek el, és olvassátok el mindenképpen!

Nem titok, hogy szeretek olvasni. Nagyon. Kevés jobb dolgot tudok elképzelni, mint álmos nyári délutánokon a teraszon feküdni a nyugágyban, napszemüvegben, egy jó könyvvel a kezedben. Listákat írni is szeretek, valahogy úgy érzem, ez rendszert csempész az életembe, és hátha rendet tesz a szeleburdi fejemben is. Kombináltam a kettőt. Ezeket a könyveket tervezem elolvasni nyáron (kötelezőkből most is rengeteg van, de legalább most jók -már amit ismerek belőle-, szóval móka lesz). Százasra terveztem a listát, még nem jutottam el odáig, de biztosan bővítem majd. Csemegézzetek belőle nyugodtan! Minden elolvasott könyv után kritikát tervezek, vgay legalábbis valami véleményszerűt. Lista a tovább után, mert különben túlságosan szétszedné az oldalt.

Hogy telik eddig a nyaratok? Varázslatos volt az eddigi három nap, nem?

Pilinszky János - Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. 

Zseniális, Pilinszky több mint zseniális. Olvassátok! És továbbra sem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy jelentkezzetek a diákíró-pályázatunkra!! Nem akartok tabletet nyerni? Dehogynem! Itt a link a leíráshoz, hogy mit lehet vele nyerni, meg hogy lehet jelentkezni. Csókolom mindenki kezét, aki klaviatúrát ragad, és ír nekünk valamit!

Összefolyt bennem a mai napom
Gondolatok rohangáltak a fejemben
A buszon szeretett szovjetem ült mellettem
És ott belém hasított, hogy meghalok

És ha már itt tartottam
Megrohantak a képek csőstül,
Hogy mit várhatnék még a sosem jövő hőstül,
Hogy az élet folyamán lecsorogjam

Hogy mennyi csókot nem csókoltam
Hogy mennyi verset kellene még olvasnom
Hogy mennyi embert nem kéne itt hagynom
Hogy mennyi út porát nem tapostam

Mennyi szilánk döfte keresztül szívemet
Mennyi szépség és vadság éltetett
Mennyi lobogó tűz és szenvedély égetett
Mennyi görcs akadályozta rímemet

Mennyi hímetlen rétet láttam már
Mennyi éjszakába nyúló, gaz látomást
Mennyi felesleges, tépő káromlást
Ahogy éj a reggelre és az a hajnalra vár

Álltam és a vonatra vártam
Néztem, hogy gyúlnak mellettem a fények
Sebesen táncoló kis sárga lények
S bennük saját haláltangóm láttam

A felhők rugdalóztak az égen
Láttam napnak izzadságcseppjében saját létem
Sokkal, sokkal kisebb volt, mint reméltem
Sárgalila villámok cikáztak át a légen

Az embernek ilyen fiatalon nem illik halálverseket írnia. De hát mit csináljon a tizenhét éves, ha mostanában ilyen gondolatai vannak? Mindegy, leírtam, kint van, spongyát rá. Tudom, hogy manapság eléggé elhanyagolom szerencsétlen blogot, és már a chatben is csak vírusos robotokkal lehet kommunikálni, de azért ne hagyjatok el, igyekszem többet frissíteni. Ha mással nem, hát verses posztokkal. Amíg várom, hogy homlokon csókoljon az a bizonyos múzsa. Addig is: 

JELENTKEZZETEK A  DIÁKÍRÓ-PÁLYÁZATRA! Ezen a címen, június 15-ig, bármilyen témában, novellával, vagy verssel: diakblog.szerk@gmail.com A főyneremény egy Funscreen tablet! Írjatok, írjatok, írjatok!

Senki előtt nem titok, hogy tagja vagyok a Diákblog portál szerkesztőségének, azért díszeleg ott az a szép kis kék gomb a bal menüsorban. Azért, hogy még több remek írást tehessünk közzé, irodalmi pályázatot hirdetünk, értékes nyereményekkel!! Az első tíz helyezett ezen kívül más jutalmat is kap, de ez még meglepetés, úgyhogy csak ti tudtok róla :)

Itt a felhívás: diákíró-pályázat

Arra szeretnék kérni mindenkit, aki ezt olvassa (és természetesen érdekli is), ossza meg a saját blogján (ha van), vagy nyomtassa ki (ha tudja), és tegye ki az iskolája faliújságra, vagy terjessze bárhogy, ahogy tudja. A lényeg, hogy minél több emberhez jusson el. Ti pedig nevezzetek, mert mindannyian zseniálisak vagytok - és nem utolsó sorban, ki ne szeretne egy tabletet nyerni?