Olyan vagy, mint egy macska. Nem a kicsi és bolyhos, ölelnivaló csöppség; hanem öntörvényű, tartózkodó, galád tekintetű kandúr. Ha etetlek, hízelegsz. Hozzám dörgölőzöl, esetleg dorombolsz is, hagyod, hogy a bundád simogassam. Hozzám bújsz, melegítesz, puha mancsaiddal arcomat, nyakamat taposod, tűröd, hogy becézgesselek, és néhány percre elhiszem, hogy ez így jó. Ha nem a legfinomabb falatokat kapod, megsértődsz, és csak hogy lássam, mennyire haragszol, más lábaihoz törleszkedsz. Elfogadod tőlük az ételt, barátságos vagy, úgy nézel rájuk, ahogyan rám sosem. Akkor mélyeszted belém karmaidat, mikor a legjobban fáj. De ha valamit fáj, ha mások megvertek, ha elkergettek, mégis visszajössz, én pedig, gondos gazdiként, ápollak, addig virrasztok melletted, míg újra régi fényében nem ragyog a két szemed. Kizsákmányolsz. Álmatlanul forgolódom éjszakánként, ha tudom, hogy csavarogsz valamerre, féltelek, mert bánthatlak, féltelek, mert hiába hiszed magad erősnek, ha vannak nálad nagyobbak. Kizsigerelsz. Hiába nyújtom át mindenem a kis pöttyös tálkádban, ha félsz belelefetyelni.