Antalovics Péter - Mintha karma lenne

égig érnek a házak, közéjük ítélt 
valami erő. közöttük fura vagyok, 
mint egy idegen. nem tartozom ide, 
érzem. átsétálok a másik oldalra, 
átsétálok, aztán leülök a járda közepén. 
felnézek. kék madarak csapódnak az égen. 
mellettem a fák, mint infúziósállványok. 
ágaikkal földig nyúlnak. földig nyúlnak, mint 
az égből áramló hideg. elmegy egy autó, 
nem ül benne senki. halott barátokra, mint 
vérrögökre gondolok. úgy fúj a szél, mintha 
karma lenne. ez az, amire vágytam, vagy annak 
pontos ellentéte. kék madarak csapódnak 
mellém. el kell tűnni, mint egy fénykép. 
körvonalak nélküli levegővé lenni. azon a napon, 
amikor nem vagyok önmagam, valami meghasad. 
keresztül megyek egy folyón. ott maradok, ahonnan 
jöttem. az égig érő házak között megfulladok 
a túl tiszta levegőben. alig mozdulok. tenyeremben 
tartom a metszett arcokat. odavarrom saját bőrömhöz 
az idegent. beteges árnyékoknak adok beteges 
neveket, mint gyermekkorban megutált játékoknak. 
etetem saját hússal, amit nem szeretek. 
nem szeretek szeretni, ahol látszólag 
végem van. most valami más kezdődik. 
most két haldokló hörgésének harmóniája 
olyan, mint a legtökéletesebb zenemű. 
megjelölöm ezt a helyet, ahonnan soha 
nem távozik arcom lenyomata. 
bárkit képes lennék megölni, 
hogy visszatérhessek ide.