Vékony köteg papír tízforintos elcédulásodóban,
cirka tizenöt éve fektetem ezt az összerakhatatlan verset,
az én időmből elég sok idő, egy nájlondossziéban tárolom,
akárha tüdőröntgent, sárgás, emlékkönyvi vonatfüstöt.
Hogy a Keleti vagy a Nyugati, innen nézve kicsikét mindegy,
pályaudvar, egy elnagyolt vershelyzet indulási oldala,
ötemeletes harmonika, gyöngyház berakású vastüdő,
szuszogó nyárral, császárkörte-permettel teli csarnok.
Ama P, „nem én, nem én”, murisan kapkodja a lábát,
mossák a peront fabulonnal, csúsznak a műanyagtalpú cipők,
s mintha egyenest a forró keramitba szállna alá a nap,
olvadnak a sínek, akár bele is nyomhatná a hüvelykujját,
mindenki belenyomhatná a hüvelykujját nyolcvanegyben
tökig a renyhe alkonyatba, lenne riadalom, pébé, tabukizás,
nem nyomja, nem nyomom, ki ha nem én? hanem tűnődni hirtelen,
akár erdőben mások vadnyoma. Nehéz ma helyből távolugrani,
motyogja maga elé, s ki nekifut, a rossz, műbőr cipőkben
lapjára eshet, mint egy félmosoly. Aztán ültében elragaszkodik
P, ki egy bőrönd repülővel vonatra száll a rongyos kéziratban,
egy hosszú és mély gyorsvonatra, melynek beláthatatlan
eleje, vége, bár tán csak archivált időnk túl mákos és havas,
lépcsőket lát, mondjuk egy ajtót, egy búcsút intő, homlokával pindur
üveggolyókat izzadó kalauzt, majd megmoccan a sok-sok tonna vas,
reszketni kezd, halk szamovársóhajjal elindul,
s ideje, mint egy kenhető és boldog kockasajt, betelvén,
kihúz a csarnokhéj alól a tőkehúspiros szerelvény.
Nicht hinauslehnen. Nicht? Hová hinaus, ha kívülünk a bent?
A kéziratban épp e bent hiányos, hogy mit keres, ki mit e
verspanoptikumban, az ok hiányos épp, hogy mért e forró
céltalanság, mitől törődik végül el bőröndjét átölelve P,
mivégre nyomja szét az ablakon tekintetét, hogy mit keres
e cirkulárison, e körbeérő, lüktető szerelvény peronzatán
a naphanyatló, prémes félhomályban, hol tengerparti kis
hotelszobák gyulladt szemekként futnak versenyt véle,
bár leggyorsabban most fut a vonat, és minden sürgönypózna
véle egyirányba; haladni nyolcvanegyben így alternatív.
Bocsánat, jófelé megyek? Hová tart, kérem? Látja, épp ez az,
motyogja P, vidámparki tikettet mutogat a kalauznak, dodzsemre
szól, tudom, de hát az óriáskerék felé ma nincs vonat,
motyogja P, s hogy nem megy csehova. Majd mély lukak a
kéziratban, követhetetlen változatok peronra, P-re, pékre,
nosztalgiára, folytonos költözködésre, guanórepülésre,
vagonról vagonra, vadul harmonikázó alagutakon cibálja át
famadárházát, csak akad végre valami háló- s étkezőkocsi
ebben a cintányérban, fülkék, couchette-ek, mindmegannyi kaptár,
viaszkenyérrel viaszcsirkecombot viaszcsaládok szemlesütve
esznek, viaszneon szitál sovány viaszt festetlen életükre,
s minden fülkében mindmegannyi P izeg-mozog, nem én,
nem én, s nem ő, mindegy ki már, ne szólj szám és személy,
motyogja P, ha egyszer sajtkukacnak végleg itt maradtál,
mi önmagából, mintha önnön húsán, fúrja át magát
a malomkerékbamba éjszakában, hát hagyd az aviatikát.
Egy bőrönd repülő, amiről nem derül ki immár soha semmi,
fejem fölött sokáig semmi sem forog, csak a bőrönd,
kinyitva, csukva, mintha tompa szárnyam, egy furcsa érintésű
kézirat, motívumok, melyeket csontig elszívtam, elhasználtam,
hajdani szentjánosbogarak, csikkszigetek az ablakéjben,
egy kockasajtnyi rádió Hong Kongból, reszelős mikimauz-ária,
s valami rímhívó pincérnő, P szerint bizonyos Maria Szamovaria,
ki fahamut hoz távoli tálcán vodkás poharak félholdjával,
dekoltázzsal, tengeröböllel, lobogó tea tükrével, borostával,
és a bőre alatt vékony, cincorgó zene szól, mint egy egérke.
Zötykölődnek P vulkánfíberén. Nemáhogy ezzel ügynököl?!
De má’, kisasszony, hiszen a holdraszállás aprófáján utazunk,
szegény Armstrong makettjén kismadárkorából. Nem érzi, hogy
néha-néha szárnya nő? Nem én, mondja a nő, nem én,
ha becsinálok se, mondja, bazmeg. Majd érdesen sípolva elalszik,
tálcája földre hull, pirog, szamócalekvár, albatroszvelő.
Aztán csak a hamu szuszog a keramiton, a bezárt repülőkből
szivárog lassan a kondenzcsík, s csönd van, mint egy csigában,
mázsás nyári derengés, szemüveges, fekete, szinte a testi
stréberségig finom ember imbolyog át a csarnokon. Kár a
gőzért, én úgyse leszek többet az úristen bérkocsizsírja, eléggé
sajnos, uram, motyogja P. Sohase üljön tangóharmonikára,
súgja a szúrós ember, mert az a hosszú, nyívó sóhaj a végé.
Itt fut ki a mákos és havas film, csörömpölve kinyit a resti,
versemnek hőse erre ébred, bőröndje alatt megtapogatja ázott
nadrágját, s vacog a hányingertől. Megint egy padon éjszakázott.
(Rég volt verses poszt. és ez zseniális. csókoltatok mindenkit.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Én is! Zseniális. A legjobb magyar költő így napjainkban :D