Ma négy éves a blog. Négy éve kezdtem el írogatni ide, kezdetben butaságokat, olyan történeteket, amiről úgy gondoltam, nem csak nekem, hanem másnak is jelentenek valamit, holott csak egy kis tizenéves zagyva mondatai voltak, kialakult stílus nélkül. Nem mondom, hogy most már teljesen tisztáztam magamban mindent, és olyan határozott, egyedi stílusom van, mint Parti Nagy Lajosnak, ó, messze nem. De ha azt nézzük, hogy honnan indultam, és hova jutottam, egészen lenyűgöző az utam. Pezsgőt kellene bontanom, vagy ünnepelni valamivel, valakivel, Örülni annak, hogy élek, boldog vagyok, és a saját mércéimhez mérten egészen sikeres. És mégsem tudok. Napról napra rosszabbul és rosszabbnak érzem magamat. Egyre nehezebben tudom elviselni a világot magam körülöttem.

Egy csodálatos lánynál, akit interneten keresztül ismertem meg, és anynira szívembe lopta magát, hogy alig tudom elképzelni napjaim a bejegyzései olvasása nélkül, rákot diagnosztizáltak. A méhében. Most vette meg a saját házát, vidéken, messzebb Stockholm zajától, gyönörű, sárga lécekkel borított, hamisítatlanul svéd ház, hatalmas kerttel, csodás fenyőerdővel mellette. Két imádnivaló macskájával és a barátjával él, aki filmrendezőnek tanul. A lány most lépett ki a magzintól, ahol eddig dolgozott újságíróként, most vett magánal egy irodhelyiséget, hogy végre megírja a regényt, amiről mindig is álmodott, végre a barátja is hazajött Amerikából, a családalapításon gondolkodnak, hiszen mindennél jobban szeretne anya lenni - és akkor kap egy telefont. Azt mondják neki, elváltozást találtak a méhében, és műtétre lesz szükség. Nem éri váratlanul a hír, tudta, hogy erre szükség lesz, és összeszoruló gyomorral ugyan, de bemegy a kórházba, hagyja, hogy elaltassák, és még a kórházi ágyában is bejegyzést pötyög, mert úgy érzi, nem hagyhatja cserben az olvasóit. Otthon lábadozik, a macskáival játszik, végre beszélget az anyjával, úgy mint ember az emberrel, és akkor, váratlanul - megint kap egy telefont. Azt mondják neki, megjöttek a műtét után készült vizsgálatok eredményeit, és be kell mennie a kórházba. Lehetőleg ne egyedül. Ahogy leteszi a telefont, már tudja. Tudja,és valahogy sorszerűnek érzi. Két éve vesztette el a legjobb barátnőjét, az egyetlen embert, akit mindennél jobban szeretett, szintén rákban. És bármennyire szerette is, és hiányzik neki, bármennyire is nem tudta magát túltenni azon, hogy egyszerűen nincs többé - még nem akarja követni. Még úgy hatvan évig nem.

Én pedig tehetetlenül figyelem, ahogy a legértékesebb emberek hullanak mellettem. Tele reménnyel, élettel, tervekkel, és egyszerűen véget vetnek neki. Néhány szóval, csak annyit mondanak, hogy rosszindulatú elváltozást találtunk. Nem azt mondják, hogy valószínűleg soha többet nem tudsz ugyanúgy nézni majd a naplementére, hogy egyetlen szín sem lesz már olyan élénk, hogy ezentúl minden napodban és gondolatodban benne lesz a halál közelsége, a bizonytalanság, nem. Rosszindulatú elváltotás. Szinte nem is merem összeszámolni, hány embert veszítettem el ezek miatt az elváltozások miatt eddigi életem során, és senkinek sem kívánom, hogy olyan temetésen álljon, több alkalommal is, ahol a saját születési évszámát vésik a fejfára. Tizen egynéhány évesen az ilyesmi örökre belevésődik az ember emlékezetébe, és ott lappang a gondolatai mögött, aljas módon, bármikor előre szaladva, amikr a legkevésé sem számítasz rá. A fejfa, 1994-2005, istenem, milyen rövid is az élet tulajdonképpen, szinte még el sem kezdődött, már vége is, még szinte semmit sem tapasztalt meg, még szinte fel sem fogta, hogy él, és már vége. A földrögök kopogása a koporsón, ahogy a feketébe öltözött férfiak lapáttal ráhordják a földet. A síró anya látványa, aki ezentúl sosem fog már többet ugyanúgy nézni egy ilyen korú gyerekre. Az érzés, mikor utána, évekkel később találkozol vele az utcán, és te is tudod, és ő is tudja, hogy valahol, mélyen, nagyon mélyen gyűlöl téged azért, hogy te még itt vagy, lélegzel, és minden szerved úgy működik, ahogyan kell.

Miért kell így működnie a világnak? Miért kell szeretnünk egymást, hozzákötnünk magunkat, részeket átadni magunkból, hogy aztán végignézzük, ahogy elfakul és eltűnik? Végignézni, ahogy küzd, ahogy pislákol benne az élet, a vágy, hogy újra lásson még néhány embert, elmondjon néhány soha ki nem mondott szót, te pedig tehetetlenül nézed, ahogy elmegy. Mert sosem annak nehéz, aki elmegy, hanem annak, aki itt marad. Megkér, hogy kedvenc ruhájában temettessétek el, hogy fehér rózsát hozzatok a sírjára, te pedig mindent, mindent, mindent megígérsz, mert bármit, akármit megtennél, csak azért, hogy ne kelljen ezeket a szavakat hallanod.  Az ember mindig azt hiszi, hogy történnek borzalmas dolgok a világban, de ez vele nem történhet meg, a szeretteivel nem történhet meg. De megtörténik. Emberek halnak meg, lassan emészti fel őket a kór, és mi nem tehetünk ellene semmit.

És mégis, utálkozunk, gyűlöljük egymást, fellökjük az embereket a mozgólépcsőn, ha sietünk, kinevetjük, ha butaságot mond, és nem a jóindulatú, olyan kis buta vagy nevetéssel, hanem olyanból, amiből gúny csepeg. Kifejezéstelen arccal megyünk el a kéregetők mellett, és ha egy lány sír a villamoson, senki sem ajánl fel neki egy zsebkendőt. Nyáron mellénk telepedett le egy társaság a strandon. Sakkoztak, belemrülve a játékbe, fel-felváltva, az egyik nem vette le a pólóját, és végig az árnyékban ült. Titokban figyeltem, ahogy játszik, és hihetetlen gyorsasággal lépte meg a szükséges lépéseket, aztán megmagyarázott egy matematikai problémát az egyik mellette ülőnek. Aztán új barátok jöttek, és az egyik megjegyezte, hogy jobban néz ki. Azt válaszolta igen, már nem olyan sovány, és a haja is kinptt valamennyire. Akkor hasított belém, miért olyan pergamenszerű a bőr az arcán, mint a szakadó selyem, miért tűnik olyan keserűnek a kezében tartott cigarettának a füstje. Úszni mentem, lemerültem a víz alá, és egészen addig maradtam ott, amíg úgy nem éreztem, hogy szétszakad tüdőm. A víz alatt nem látják, ha sírok.

Én tudom, hogy egyszer mindennek vége lesz, és egyszer mindenkinek el kell mennie. De miért így?