Vérvörösen izzó, mégis éjsötét lovasként vágtatsz keresztül álmaimon, aztán az életemen, szívemet súlyos rabláncra fűzve húzod magad után. Bevetted magad bőröm alá, s mint rákos sejt, pusztítva burjánzol. Beleszivárogtál boromba, kenyerembe, nyelőcsövem marod szét. Beleiszod magad pórusaimba, szembogaramba, tükrömből te tekintesz vissza rám. A te szavaid mérge csöpög szavaimból, mint sűrű, fekete melasz, hömpölyög hiába kapálózó lábaim alatt. Átvettem a gesztusaidat, véresre rágott körmöm ugyanúgy söpri hátra fénytelen hajamat megvénült homlokomból, ahogyan te teszed.  Hangod beleissza magát fülembe, s mint valami bizarr, elszakadt húrú hegedűn játszott halálkeringő, agyamba, lelkembe kúszik. Tekinteted hidege csontjaimat tördeli, marcangolja, kedvenc dalát xilofonozza rajtuk. Te fogod a tollat kezemben, te irányítod, nézed a göcsörtös, vészjóslóan fekete betűk halálkanyarjait, a mondat végi pontok végérvényességét és megmásíthatatlanságát. Te írod életem emberbőrre nyomtatott, orrfacsarón elmúlásszagú könyvét, és hiába rójuk tele a húscafatokból összeeszkábált lapokat kicsiny, sűrű, vércseppbetűkkel, a könyvnek akkor is csak egyetlen, nyomorult oldala marad.