Két ujja közé csippentve tartotta cigarettáját, az ablakpárkányon kuporogva bámulta a kinti nyúlós szürkeséget. A párkány szűk volt, a cigaretta pedig olcsó, a legolcsóbb, vigyázva kellett tartania minden szippantásnál, nehogy kiessen belőle az értékes dohány. Fűtetlen lakása hideg volt, utolsó harisnyája egy szórakozóhelyen szakadt ki előző éjjel, kötött, mustárszín pulóvere, amit eddig kifejezetten vastagnak tartott, nemhogy túl vékonynak, túl rövidnek is bizonyult. Nézte az alatta elterülő utcát, az egyszerű, monoton szürke köveket, a pici pontnak tűnő embereket, akik kivétel nélkül ugyanazt a fekete-szürke kabátot viselték, és ugyanazt a kifejezéstelen maszkot arcukon. Arra gondolt, hogy eső nélkül nincsen szivárvány.  Úgy érezte, igazságtalanul keveset látta életében a szivárványt.  Felnézett a mangánszürke égre, és hasztalan keresve rajta a színes égi hadat, fohászkodni kezdett. Azt szerette volna, ha te is éppen így néztél volna fel a felhőkre, kutatva az acélos pamacsok között a válasz után – lesz-e ez még jobb valaha? Azt szerette volna, ha tudnád, hogy szíve együtt dobban a tiéddel, minden pillanatban, hogy vérköreitekben ugyanaz a szív pumpálja életnedveteket, hogy a te szemeden át látja a világot. Azt szerette volna, ha tudnád, hogy minden este te adod fel rá a szoknyát, nyakláncot, te kened ajkaira a rúzst, te segíted fel rá a cipőt. Te folysz a bögréjébe reggelente, mikor kávét tölt, te jutsz be füstként a tüdejébe, mikor rossz cigarettáját szívja, te suttogsz a fülébe, mikor zenét hallgat a buszon, te forralod fel a vizet teájáhot, te simítod ki alatta a lepedőt éjjelente, te fogod két ujjad közé szája két sarkát, mosolyra kényszerítve, te vezeted lépteit séta közben, te, te, te, te. Azt szerette volna, ha tudnád, hogy többé már nincs ő és te, én és ő, te és én.  Ezentúl csak ti vagytok.