Széthasad alatta a tenger, ő pedig tehetetlenül hullik  alá a habokba, még csak nem is kapálódzik vagy sikolt segítségért.  A pillangók háromszög alakzatba rendeződnek felette, egyik szemére száll, nem lát mást, csak a színes, selymes, undortól terhes szárnyat, nem érez mást, csak a kis pihék csiklandozását. Kinyitja a száját, talán szólni akar, talán a benne rekedt, dohszagú kiáltástól akar megszabadulni. Pillangól repülnek a szájába, undorító, barna-kék-narancs szárnyú lények, sikamlósak, bolyhosak, puhák. Ki akarja köpni, meg akar szabadulni tőlük örökre, örökre, háta mögött akarja hagyni a verdesések hangját, azokat a kis mozdulatokat, amik a világ mások végén szíveket törnek össze, álmokat zúznak darabokra.

Ki akarja verni fejéből a világot, amibe beleszületett, ahol soha senki nem segített neki, ha bajban volt, ahol hagyták a maga keltette süppedős, barnazöld mocsárban fuldoklani. Zuhan, körülötte morajlik a tenger, haragosan csapdosnak a hullámok, hallja a lepkék szárnyának surrogását, látja, ahogy spirál alakban repülnek körülötte, ahogy körbefonják, behálózzák, eltűntetik, tönkreteszik, ahogy az életét.

Hiszen valaha neki is voltak a szárnyai, a legszebbek, legpompásabbak, legszivárványosabbak, legcsillogóbbak – de leszakították róla. A gonoszság, a fémesfekete, bársonyos tapitású szárnyaival; az irigység sárgásbarna tüskéivel; a féltékenység véreszöld karmaival szakították el tőle azt, amit a világon legszebbnek és legfontosabbnak tartott.

Zuhan. Zuhan, és megint nem segít senki, hiába sikoltozna, kérlelne, esedezne. Eddig sem segített senki, hiába látták mindannyian, mit művelnek vele, mi fog történni, mibe hajszolja bele magát. Empátia? A saját kárán tanulta meg, hogy az emberiség teljesen hiányában van a beleérzőképességnek. Senki sem segített. Hagyták megfulladni a saját mocskában, amibe maga mászott bele, mégha nem is maga teremtette lábai alá. Senki sem segített. Mindenkinek fontosabb a saját mocsaruk ellen küzdeni, könnyebb volt félrenézni, és azt mondani, nekem ehhez semmi közöm, ez kizárólag az ő problémája. Így maradt végül egyedül – fázva, megtépázva, megalázva, reszketve.

Most pedig zuhan. Zuhan, lassan elnyelik a habok, a lepkék teljesen körbeveszik testét, szárnyuk bőre minden négyetcentiméterét beborítja, undorodik, szabadulni akar. De nem teheti, a súlyos szárnyak lassan lerántják a mélybe, arca felett összeborulnak a hullámok, boldogsága sírja hullámsír. És senki sem segít.