Azt mondják, a bárcsak a legfájdalmasabb szó a világon. Van benne valami - arra vágysz, bárcsak fogná a kezed, miközben a jégen botladozol, bárcsak melletted ülne hazafelé a buszon, bárcsak elmaszatolná a rúzst ajkaidon, bárcsak ott lenne, amikor kell, bárcsak tudná, érezné, amit te tudsz, amit te érzel. Bárcsak ne lennél ilyen gyenge, bárcsak elé tudnál állni, bárcsak lenne bátorságod elmondani neki és szembenézni a következményekkel. 

Mégis azt mondom, az álom a legfájdalmasabb szó. Álmodsz - ott van melletted, érzed, ahogy hozzád simul, ha mellkasára simítod a tenyered, érzed szíve dobogását. Álmodban minden gyönyörű, fájdalmas-szép, vagy éppen borzalmas, de köztes véglet, reszketős bizonytalanság nincs. Aztán felébredsz - szinte érzed még a testét magad mellett, lehelete borzolja a tarkódat, utána kapnál, belekapaszkodnál, de már eltűnt, szertefoszlott, és hiába keresed, kutatod észvesztve, őrült módjára, végleg elment, benned pedig hatalmas, néma semmi ásítozik. 

Létezik-e rosszabb ennél a lecsupaszító majdnem-érzésnél?