In a matter of time.2010.12.30. 18:47, Lilia
Shia - I'm in here

Nevezzük őket egyszerűen Rómeónak és Júliának. Vagy Trisztánnak és Izoldának, Hamletnek és Opheliának, Anyeginnek és Tatjananak, Szimbának és Kiarának, Susie-nak és Tekergőnek. Vagy Wendy-nek és Péternek. A lényeg, hogy a nevekből rájöjjünk, mi vonzza, húzza, fűzi őket egymáshoz.
Wendy szereti azt hinni magáról, hogy valamiben más, mint az átlag. Hisz abban, hogy nincsenek véletlenek, viszont létezik a szerelem első látásra, hisz az álmainak, hisz a színek és a szavak jelentőségében, hiszi, hogy fekete, sárga szemű macskája, akit sosem lehet megsimogatni, egy elvarázsolt herceg.
Péternek nincsenek illúziói önmagával kapcsolatban. Régebben talán voltak - különlegesnek hitte magát a neve, a családja, a származása miatt -, de mára már levetkőzte őket. Legalábbis ő ezt hiszi, ezt szeretné hinni, de persze sosem lehet levetkőzni semmit, és minden ott van szépen mélyen eltemetve a többi szeméttel együtt a lelke, tudata mélyén. Abban hisz, hogy ha bulizik, sikerül mindentől megszabadulnia, új, friss, feszes, csábító kalandokra szert tennie, és elég csinos lányt fűzöget ahhoz, hogy bármelyik az övé lehessen.
Wendy szereti szépnek érezni magát. Nagyon odafigyel arra, mit húz magára, túlcsorduló szekrényének válogatott lakói közt mégis sok ellentmondást talál az ember. Szeret szoknyát húzni, annak ellenére, hogy utálja, ahogy olyankor a férfiak perverz vigyorral tetőtöl talpig végigmérik. Mégis felveszi, mert tudja, hogy az a brómos hatású, borostyánszín szempár is ugyanolyan megelégedéssel és titkolt büszkeséggel svenkel végig formás lábain, ahogy a többiek.
Péter szereti azt a látszatot kelteni, hogy nem fordít nagy gondot a megjelenésére, azonban legalább kétszer cseréli le pólóját indulás előtt naponta, háromszor szántja át haját a hajkefével, hogy aztán ujjaival újra összeborzolhassa, és roppant kritikusan, behúzott hassal méregeti magát a tükörben. Mosott kék farmer, semleges színű, feltűnő mintás pólók, telente kapucnis kardigán a hideg ellen - egyszerű és jelentéktelen, gondolnánk, pedig számára minden pólónak külön jelentése van, és különös szeretettel viseli azt, amit az első látásra hűvös, tisztán csillogó kék szempár mosollyal nyugtáz rajta.
Wendy szereti a zenét, és habár fennhangon hangoztatja, hogy semmi érzéke hozzá, Péter mindig is úgy érezte, tudna ő énekelni, ha akarna. Wendy mindent szeret - szereti a kifinomult, klasszikus zenét; a kesernyés hangon síró, édes balladákat; a ködösen, hűvösen simogotó alternatív dallamokat; szereti a citrusillatot árasztó egynyári slágereket.
Péter szereti, ha a dob és a basszus dübörgése diktálja szíve dobogásának ütemét, szereti, ahogy ennek hatására a vér úgy lüktet és száguld az ereiben, mint a dühös, viharos szél, ami ledübörög a hegycsúcsról a völgyig, házakat dúl fel, aztán továbbsiet, és folyópartokat, strandokat hoz létre.
Wendy és Péter érzi, hogy valami van a levegőben. Wendy biztosan tudja, bár kételyei sokszor okoznak neki kibírhatatlan migrént. Péter inkább csak sejti, és nem tudja, miért kell esténként a csillagokat bámulnia, hogy végre-valahára el tudjon aludni.
Wendy és Péter érzi, hogy valami egymáshoz fűzi őket, és hiába akarnának vagy próbálnának szabadulni, egyre inkább közelebb görgeti őket egymáshoz a fonál szorosabbra húzásával. Érzik, ahogy a fullasztó, aranyszín fonál egyre jobban körülfogja őket, egyre közelebb préseli egymáshoz testüket, már a nyakukat is befonja, eléri szájukat, orrukat, a szívük kétségbeesetten dübörögve akar kitörni mellkasuk csontbörtönéből...
Aztán elmúlik. Wendy és Péter egymás szemébe néznek, és bár Péter szinte rögtön elkapja a pillantását, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, mindketten tudják, hogy így kell lennie.
Mondják, az ember sorsa előre meg van írva, előre eldöntötték, mennyi öröm és üröm lesz életében, ki fogja rózsával, és ki fogja undok, csípős csalánnal megajándékozni.
Wendy és Péter érzi, hogy a végzet egymásnak rendelte őket. Wendy biztosan tudja, hogy egyszer, valamikor, valahogyan majd egymás karjában leli őket a felkelő nap, és vár, kezdetben türelmesen, aztán egyre türelmetlenebbül - de vár. Péter még csak sejti, bár kezdi észrevenni, hogy gyakrabban nézeget képeket a mosolygó Wendyről, mint kellene, és hiába küzd ellene, beleopja magát az álmaiba, hangja, mosolya bekúszik a gondolataiba. Aztán ő sem küzd. Élvezi, ahogy Wendy a lénye részéve válik.
Türelmesen várják, mikor sodródhatnak végre egymás karjaiba. Mert így lesz, ehhez nem fér kétség. Hiszen a sors elől senki sem menekülhet.
|