Shane Dawson a szerelmem. Igen. Egyszerűen imádom, és most azonnal el akarom hívni kávézni, és órákig, éjszakába nyúlóan beszélgetni vele akármiről, és csak hallgatni a hangját, ahogy a világnézetét magyarázza, és találgatni, vajon most viccel-e, vagy ezt teljesen komolyan gondolja. Egyszerűen eszméletlen, amit ez a srác csinál, úgyhogy úgy gondoltam, igenis megér egy kifejtősebb bejegyzést. Most nem magáról Shane-ről lesz szó, hanem az üzenetről, amit az egyik videója próbál átadni. Szóval, aki tud angolul, az mindenképpen nézze meg ezt a videót. Lenyűgöző.

Tudjátok, soha senki nem mondta nekem, hogy szép vagyok. Jó, helyesbítek, mondták már, többen is, mint szerettem volna, de egyik sem gondolta igazán komolyan. Mindig is az volt az érzésem, hogy nem látnak az arcom mögé, tudod? Nem én kellettem nekik, hanem az, ahogy kinézek. Nem velem akartak lenni, hanem azzal, akivel úgy vonulhatnak végig az utcán, hogy közben kidüllesztik a mellkasukat, teleszívják magukat levegővel, és teljes erejükből sugározzák, hogy igen, ő az én csajom, hozzám tartozik. Sosem akartak beszélgetni velem, tudod, ha mondtam valamit, megmosolyogtak amolyan jól-van-okos-vagy-de-nem-érdekel-mosollyal, aztán folytatták tovább a mondanivalójukat. Az nem érdekelte őket, untat-e a téma, figyelek-e, inkább beszéltek tovább, lelkesen, csak, hogy ne szólaljak meg és ne romboljam le a gondosan építgetett és cifrázgatott önbecsülésüket. Nem megismerni akartak, hanem ölelgetni. 
Tehát, ha valaki azt mondja, szép vagy, még mindig felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg? Tényleg így gondolod? Az alakom tetszik, vagy a mozdulataim? A szemem tetszik, vagy amit sugároz? A hajamat tartod szépnek, vagy ahogy utánam libben, mikor lépek? A lábam tetszik, vagy ahogy járok, könnyedén, táncosan? Az arcom szép, vagy az érzés, amit benned kelt, mikor rádmosolygok?
Ha választásra kerül a sor, biztosan azt a fiút választom, akinek a gondolatok második része jár a fejében.
A szépség relatív, tudod? Mindenki szép. Te is gyönyörű vagy. Igen. Engedd ki a hajadat, rúgd le a cipődet, vedd fel a kedvenc ruhádat, és fuss mezítláb a fűben, érezd magad jól, érezd magad gyönyörűnek! Akkor tényleg azzá válsz, mert belülről szépülsz meg, a szemed szikrázni fog, a hajadon játszik majd a fény, mozgásod könnyed lesz, keceses, légies. Majdnem minden a hozzáállás kérdése. Ami pedig nem, azon a hajkefe és az alapozó.
Tudod, nagyon sokáig utáltam az alakomat. Mindig is vékony voltam, túl vékony. Volt egy fiú, nagyon szerettem -legalábbis akkor még úgy hittem-, egyszer azt mondta nekem, olyan vagy, mint macska az úton. Ráadásul az egész osztály előtt, óra közepén. Természetesen mindenki dőlt jobbra-balra a nevetéstől, én pedig ültem a székemen, piros arccal, megalázva, és visszatartottam ugyan a sírást, mégs ordítani szerettem volna. Akkor kezdtem el enni. Úgy értem, igazán enni. Mindent megettem, amit elém toltak, sőt, még repetáztam is belőle, szinte erőszakkal tuszkoltam le a torkomon az ételt, olyanannyira változtatni akartam magamon- Ám, ha a tükörbe néztem, ugyanazt láttam, amit addig - sápadt, a vékonynál is vékonyabb lányt, a fenekén lógó nadrágban, maximum pár centivel magasabban, mint azelőtt. Szerettem volna leköpni magam. Szürkének, jelentéktelennek éreztem magam a túl bő farmerjaimban - szoknyára gondolni sem mertem -, a felsőkben, amik sosem stimmeltek mellben. Futni kezdtem, hátha izmokat növesztek, lesz legalább egy kis fromája a lábamnak, hullahoppoztam tévénézs közben, lefekvés előtt minden este lenyomtam 10 fekvőtámaszt. A hasamra ugyan összeszedtem néhány felsejlő kockát, de a kezeim továbbra is úgy álltak ki a vállamból, mint két odaragasztott hurkapálcika. 
Az evés folytonos erőltetésétől rossz volt a közérzetem, lépten-nyomon szerettem volna sírva fakadni. Akkortájt került a kezembe egy újság, tele cikkekkel a különböző fogyókúrákról. Olvastam, ámultam, és döntöttem. Miért akarnék megszabadulni az alaktól, amiért más nők annyira küzdenek? Mindenki bassza meg! Ha így nézek, így nézek ki, ha nem tudok változtatni, hát nem változtatok, de igazából miért is kéne változtatnom? Azért, mert egy nyegle kamasz beszólt a lapos mellkasomra? Kit érdekel? Pamela Anderson-mellek nélkül is jól nézek ki! Szép a hajam, szép a szemem, értelmes vagyok - és ennyi bőven elég. A ruhákból be lehet venni, a tartásomon lehet javítani, a közérzetem pedig rajtam múlik.
Azóta sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Elhatároztam, hogy szeretni fogom magam, és persze, mindig is lesznek olyan részek a testemen vagy a személyiségemben, amikkel nem leszek teljesen elégedett, de tudjátok, mit? Senki sem tökéletes. Miért törekednék a lehetetlenre? A tökéletlenség a maga rendezetlen valójában sokkal szebb, mint a letisztult, kínosan rendes tökéletesség. Mióta így gondolkozom, sokkal többen fordulnak utánam az utcán, mosolyognak rám a metrón, villamoson (igen, néha még túl soknak is találom a jelentkező hímek számát). Úgy járok-kelek, mint aki elégedett az életével, a helyével a világban, és ezt mások is látják rajtam, jobb kedvre derítem őket. Most már, ha azt mondják, szép vagyok, akár el is hiszem nekik, hogy tényleg azt látják, amit szeretnék ha látnának. 

Remélem, volt, aki elolvasta "szenvedéstörténetem", és legalább elgondolkozik rajta, elégedett-e azzal, aki és ami, és ha változtatni szeretne magán, biztosan megéri-e azt változtatni? Ne felejtsétek, gyönyörűek vagytok.