Szinte elképesztő, hogyan bír az agyam megmásíthatatlannak tűnő dolgokon kattogni, teljesen feleslegesen, hiszen, ha tehetnék is valamit, akkor is tennék semmit. Ilyenkor fog el a heveny önutálat, és baromi szívesen arcba köpném magam. 
Mert még mindig ő kell, tudod, egyre jobban, jobban, mint bármikor, és én vagyok az idióta, igen, én vagyok. Mindkettőnknek meg lett volna az esélye, hogy megragadja a felé nyújtott kezet. A mi hibánk, hogy nem éltünk, nem élünk a lehetőséggel. 
Pedig próbáltam továbblépni, elfelejteni, leborítani a klisévé vált fátyollal - nem működött. Így váltam én is klisévé, tudod, a lánnyá, aki két gödör közé esett. Az első két hét még könnyű volt, lebegtem, minden csupa-csupa napsütés volt, elhittem, sikerült elhitetnem magammal, hogy boldog vagyok, tényleg boldog. Persze az ember minél magasabban szárnyal, annál nagyobb eséllyel töri ki a nyakát, ha aztán hirtelen érvényesíti rajta hatását a gravitáció. Kegyetlen pofáraesés, csigolyatörés volt a harmadik hét, mikor megint visszalopta magát álmaimba, megint felébredtem éjszakánként, könnyes szemmel, friss levegőre vágyó tüdővel, nehéz szívvel, zavaros fejjel. Nem bírtam tovább, így se volt jó, úgy se volt jó, akkor minek szenvedjünk ketten? 
Azóta is egyre súlyosbodik. Nem mintha nem lennének önkéntes jelentkezők gyógykezelésemre, sőt, pont az a baj, hogy vannak. Minek próbálkozzam olyannal, amiről tudom, hogy mással, máshogy úgysem sikerülne? Miért hazudjak másoknak és magamnak is? 
Megint a régi nóta. Akinek én kellek, az nekem nem kell, aki nekem kell, annak én nem kellek. Még nyelvtörőnek is megállná a helyét, nemhogy az élet napsugarainak, nemde? A legrosszabb az egészben, hogy cseszettül egyedül érzem magam, pedig mellettem van majdnem mindenki, akire szükségem lenne, és mégis. Undorító vagyok. Itt vannak az emberek, akiket tényleg a barátaimnak tarthatok, és ahelyett, hogy folyton együtt lennék velük, nevetnénk, hülyeségeket találnánk ki, és élnünk vidáman nyarunk maradékát, mit csinálok? Sírok nekik, egy ember után, egyetlen idióta seggfej után, aki ezredannyit nem tett értem, mint ők, sőt, mit is tett tulajdonképpen? Semmit. Megjelent, és azóta nehéz lélegeznem a közelében. Hálátlan egy ribanc vagyok, ez az igazság.