Fehérre púderezett, vörös karmolásoktól tarkított arcok kereteznek, rám bámulnak fekete, élettelen gombszemükkel. Te is egy vagy közülük, utolsó a sorban, barna tincseidet elegáns frizurába kényszerítették, szemeid hidegen, tompán csillognak rám.  Nemes vonalú orrod hegyén megül egy tollpihe, a töméntelen, selyemmel és bársonnyal borított ágyneműből származhat. Az ablakon ködszürke, nyúlós fény ömlik be, körülfolyja bábjaitokat, hajam tincsei közé kúszik, megül benne, és mint pókháló, befedi, a szőke tincsek ősszé változnak, piszkosszürke ólommá.

Ha hagyom, hogy ez a ragacsos, színtelen anyag beborítson, ha hagyom, hogy a régmúlt érzelmek halvány rózsaemléke kísértsen, én is egy leszek közületek. Én is a polcon fogok ülni, csinos ruhácskában, macskatüdővel fényesre pucolt fekete lakkcipellőben, csontxilofonnal simára kefélt hajjal.  Elporladt testek hamuját használom sminknek, és százéves fogakat aggatok majd magamra ékszerként. A szívem már nem lesz a helyén, sosem volt, hiszem mindvégig a tied volt, neked adtam, lakatostul, vérerestől, melegen, dobogva, te pedig nem nyújtottad időben a kezedet, és leejtetted. Leesett félúton kettőnk között, azóta is ott fekszik talán a porban, frissen kihajtott gyomnövények, kavicsok, sörösüvegcserepek között. Fekszik és vár. Arra, hogy a te szíved is leessen mellé, hogy aztán mindkettőt egyszerre vehessük fel, csomagolhassuk selyembe-bársonyba, és vigyázva, jobban, mint bármi másra, reszkető kezekkel visszanyújthassuk tulajdonosának, hogy az aztán ne fogadhassa el. Idáig már sosem jutottunk el. Tied az enyém, enyém a tied – hogy kettőnké kettőnké legyen, számunkra elképzelhetetlen.

Megtörtént. Túl sokat töprengtem rajtam, hagytam, hogy a szürke nyálka körülfolyjon, felemelje testemet, közétek ültessen. Csinos ruhácskám hamutól maszatos, kortól szürkéllik, fojtogatóan száraz itt a levegő. Itt ülsz mellettem, alig három babával arrébb. Itt vagyunk megint, mindketten. Külön, és mégis együtt; együtt, és mégis külön.