Múlik. Kezd semmissé foszlani a mágnesesség, ami folyamatosan egymáshoz húz minket. E fog múlni, el fog tűnni, el fog szaladni, ki fog csúszni a kezemből. Nem akarom. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy az a vékony kis cérnaszál, ami hozzám köti, elszakadjon. Meg akarom ragadni, húzni magam két kézzel, körbetekerni a derekamon, fel, fel, hogy a nyakamat is befedje, jól összecsomózni, és sosem akarom kibontani azt a csomót.
Azt akarom, hogy bogaramnak és kicsimnek szólítson, és ígérgesse, mindig velem marad, még ha nem igaz is. Az élete része szeretnék lenni, hogy én legyek az első gondolata, mikor felébred, és elmosolyogja magát. Akarom, akarom, akarom, mindenestül akarom.
Ő a heroinom, a kokainom, a crackem, de még a tejeskávém, a feketeteám, a fésű a hajamban, a festék a pilláimon, a parfüm a bőrömön is. 
Talán pont ezért félek, félünk ennyire. Pedig tudom jól, nincs mitől. Annyi az egész, hogy bonyolulttá tesszük a világ legegyszerűbb dolgait. Zárjuk le ezt a megint igénytelen blogbejegyzést hőn szeretett barátom roppant lényegretörő mondatával:
Ha tetszik a srác, meg te is neki, ne habozz, dugjatok!