Eszembe jutsz néha, tudod? Ahogy rám vigyorogtál a folyosón, ha szembe jöttél, vagy ahogy a cukorkamintás hálózsákodban fekszel mellettem azon a huzatos, szűkös padláson, és azzal rémisztgetsz, hogy éjjel majd bemásznak a vérengző pelék az ablakon, és leeszik arcunkról a húst, szép komótosan, cafatonként. A nevtésedre emlékszem legjobban. Senki által le nem utánozható, gurgulázóan felívelő, fokozódó nevetés volt, annyi élettel és energiával teli, hogy nem bírta mosoly nélkül megállni az, aki hallgatta. A szemeidre, szűkrésű, mindig pajkos pillantású szemeidre, meg a fémbogyóra a szemöldöködben. Hogy úgy bántál az öcséddel, mintha hímes tojás lenne, és esténként, egy-egy sörrel a kezünkben arról panaszkodtál nekem, mennyire nem tudsz úgy bánni a barátnőddel, ahogy szeretnél, és most rossz ember vagy-e. Néha rémálomból ébredek, zihálva, és ha nem is erről szólt az álmom, akkor is ti juttok eszembe; rettegek, hogy elfelejtem a hangotok. A hangod, amiben még akkor is mindig bujkált valami komolytalan, játékos felhang, ha éppen halálosan komoly dolgokról beszélgettünk; ha meg egy zsinórra felakasztott kecskeláb körül pattogtunk, vagy Latyak, a kutya örömtáncát utánoztuk, hát pláne. Az örömöm, mikor először láttalak meg a színház előtt, mikor bizonytalanul, karbatett kézzel ácsorogtunk, hevenyészett, távolságtartó körbe verődve; és a közvetlenségedre, mert úgy szóltál hozzám, mintha mindig is legjobb barátok lettünk volna, nemcsak futó ismerősök. Míg végül tényleg azok nem lettünk. Családtagok. Az estébe hajló délután, mikor némán ültünk, akkor már szabályos és szoros körbe rendeződve a Margit-sziget fái alatt, néhány üveg nyitott borral, pár csomag cigarettával, amiből még az is szívott, aki egyébként sosem, járt körbe a bor, némán húzott belőle mindenki, fújtuk a keserű füstöt, bámultuk a középen égő mécses lángját, és úgy éreztem, az összes belső szervemet hamu üli meg. A napok ezután, melyek valahogy furcsa tompaságban teltek, aztán kegyetlen, szenvedélyes dühvé változott bennem minden, és nem értettem, hogyan süthet egyáltalán a nap, és hogyan lehetnek egyáltalán boldog emberek a világban, mikor ilyenek megtörténhetnek. A telefonhívásra, mikor elmondták, mi történt, én pedig nem hogy megszólalni nem tudtam, de pár pillanatra annyira leállt számomra a világ, hogy esküszöm, még a szívem is megszűnt dobogni, és keményre fagyott a vér az ereimben, buborékká préselődött tüdőmben a levegő. Automatikusan csináltam végig a napjaimat, szerencse, hogy nyár volt, szerencse, hogy nem ugyanabba az iskolába kellett visszatérnem pár nap múlva. Mentem előre az úton, egymás után rakva lábaimat, meggyőződés nélkül, és közben végig az járt a fejemben, hogy ezt nem lehet kibírni, vagy ép ésszel felfogni. Hónapokig nem éreztem, hogy elmentél. Nem hittem el. Valószínűleg leszidnál, és tréfásan megfeddnél, ha megtudnád, hogy kisírtam miattad a szemem; és amikor figyelmeztetnélek, hogy édesem, sírtunk mi már más miatt is, letagadnád. 
Néha eszembe jutsz. Keresem azt az életigenlést és energiát, amid magaddal vittél, bárhova is mentél, mert hiszen nem tűnhetett el, meg kell lennie annak valahol a világban - csak meg kell találni.